2017. április 4., kedd

liberté, garage, amour

Szombat este játszottam egy színdarabban! :D Azaz a kórus 18 vállalkozó szellemű tagja játszott. Ez az a darab, amiről írtam már korábban, Les Événements ("az események"), a Breivik-féle mészárlásról szól, illetve inkább a trauma feldolgozásáról - lehetséges-e, ha igen, hogyan, stb. Nagyon érdekes a koncepció, két színész van összesen, az egyikük Claire-t játssza, a leszbikus kántort, akinek van egy kórusa, amelyet Breivik - akiről a darabban így nevesítve nincs szó - mind egy szálig lemészárolt, csak őt hagyva életben, a másik színész pedig a Fiút alakítja, aki hol a gyilkos, hol Claire pszichológusa, hol Claire élettársa, hol a gyilkos apja, hol a gyilkos barátja, hol pedig egy újságíró szerepébe bújik. És ezen kívül van a kórus, akik egyrészt ugye Claire volt kórusa, másrészt pedig, a darab végére, egy újonnan összeverbuvált kórus, akik azt éneklik, "és mind itt vagyunk", és sorolják a volt kórustagok nevét, tehát igazából nem is teljesen újak... És Benoît, a zongorista, aki saját magát játssza.


Na, minderről nem sokat tudtunk előre. Megkaptuk a kottákat, 6 őő... dalt? számot? (darabnak nevezni eléggé túlzás lenne őket) énekeltünk, Nem tűntek túl nehéznek, volt rá négy vagy öt próbánk, Andy mondta, hogy nagyon ne feszüljünk, majd úgyis kiderül a pénteki főpróbán, ha van plusz instrukció, ja és mivel a darabban egy próbáló kórust fogunk alakítani, nem kell külön kiöltözni, és nem kell a darabokat fejből tudni. Ha! Pénteken, a főpróbán, ami egyébként nagyon izgalmas volt, kiderült, hogy hát jó lenne, ha két darabot fejből énekelnénk, meg ha két másikat a francia helyett angolul. Megjegyzem mivel a darab eredetileg angol, mi nem is nagyon értettük, hogy miért kell franciául énekelni, mivel tök máshova kerültek a hangsúlyok, hülyén hangzott a szöveg, egyértelmű volt, hogy fordítás - na de oké, már megtanultuk franciául, és a főpróbán az angol kottát nem, csak az angol szöveget kaptuk meg, hogy na akkor most angolul. Ezzel nem lett volna baj, ha az angol szöveg ugyanolyan prozódiájú, mint a francia, de nem, helyenként több, helyenként kevesebb szótag/hang (pl. sauvait vs saved), úgyhogy Andy közölte a rendezőasszisztenssel, hogy vagy megkapjuk ASAP az angol kottákat, vagy franciául énekelünk, Ez hatott, azonnal elküldtek valakit nyomtatni, és kaptunk angol kottákat. Amúgy nem segített sajnos, mert én pl. helyenként így is franciául énekeltem véletlenül. :D (Szerencsére nem hallatszott ki.) Továbbá kiderült, hogy a kórus nem "csak" énekel a darabban, hanem aktív szerepe van. Volt pl. egy rész, ahol 13 jelentkező kérdéseket tett föl a főszereplőnek (én voltam a tizenharmadik), meg volt egy jelenet, ahol Claire egy ulánbátori (!) sámán - akit nyilván szintén a Fiú alakít - segítségével levezet egy sámánrítust velünk, ami nettó improvizáció volt. Nagyon vicces volt, Claire rámutatott három emberre, hogy mondjanak egy-egy random szót, és a főpróbán ez "âme" (lélek), "rouge" (piros) és "vert" (zöld) lett, már ez is elég vicces kombó, de szombaton az előadáson Andy benyögte, hogy "garage", amitől majdnem elkezdtünk hangosan nevetni, a másik két szó meg "amour" és "liberté" volt (gondolom egyiket se kell lefordítanom), és ott ugráltunk meg kiabáltuk, hogy liberté, garage, amour!, liberté, garage, amour! :D :D :D


Óriási élmény volt a kulisszák mögé belátni, nem csak abban az értelemben, hogy mi is színészek voltunk egy kicsit, utasításokat kaptunk a rendezőtől, tudnunk kellett, mik a végszavaink, hanem hogy szó szerint belülről (hátulról) néztünk végig egy darabot, ahonnan a sztori nem látszott, és ahonnan az ember nem tudja beleélni magát a cselekménybe, és nem a szereplőket, hanem szövegüket mondó színészeket látja. Ma meg holnap is van előadás egyébként, két másik kórussal, és komolyan gondolkoztam rajta, hogy elmegyek megnézni, de aztán végül úgy döntöttem, hogy nem, mert én erre a darabra így, belülről szeretnék emlékezni.

Andy - "Claire" - Ramin Gray, a rendező - "le Garçon" - Benoît + a kórus
Amiért még borzasztóan örülök, hogy jelentkeztem erre a projektre, az az, amit tegnap este Andy is mondott a próbán, -  azt mondta, sajnálja, hogy nem voltunk ott többen a kórusból, nem az előadásban való részvétel, hanem pour la "famille", a [kórus]család miatt, mert egyértelmű, hogy a között a 19 ember között, aki ott volt pénteken és szombaton, ez egy új kötelék, olyan belső poénok forrása, amiket már a tegnap esti próbán is magyarázgatni kellett a többieknek. Nekem ez volt az, amiért a legjobban megérte, és amitől végre tényleg úgy érzem, (fontos) része vagyok ennek a kórusnak és közéjük tartozom.

Altszelfi (Juliával) :)

2017. március 26., vasárnap

Luxemburgba tegnap beszökött a tavasz :)

Húsz fok, madárcsicsergés, virágillat, hétágra sütő nap, ami ráadásul most már csak 8-kor megy le... Legjobb! :) :) :) :) 








2017. március 14., kedd

egyetértésben

Ma jött vissza a bolgár kolléganőm szabiról - otthon volt, meglepte a 11 éves lányát a szülinapját :)) -, és mivel ma csak hárman voltunk a románnal, "a szovjet blokk", ahogy az olasz kollégánk szokott minket kedvesen emlegetni, arról beszélgettünk, ki hogy érzi magát otthon, amikor látogatóba megy. Az egész úgy jött, hogy kérdeztem, milyen volt a lánya szülinapja, és mondott is erről két pozitív tartalmú mondatot, aztán elhallgatott, rám nézett, és azt mondta, "But you know, I was SO happy to be back in Luxembourg!", ami teljesen váratlanul ért, mert ő nagyon kötődik Bulgáriához (a múltkor nézett egy bolgár filmet a moziban és mesélte utána, hogy végigsírta, annyira boldoggá tette, hogy látja Bulgáriát, és hogy bolgárul volt a film), de mégis. És el is mondta, hogy azért, mert mindenki zárkózott, szomorú, elkeseredett, elég az emberekre nézni az utcán, mindenki szegény, tele van Szófia hajléktalanokkal és koldusokkal, és minden tele van szeméttel. A román kolléganőm rákontrázott, és elmesélte, hogy abban a kisvárosban, ahol az anyja él, nincsenek konténerek és/vagy szeméttelep, illetve a szemétszállítás nincs megszervezve, mert lenne szeméttelep, és nem messze, csak 7 km-re, szóval el lehetne szállíttatni... úgyhogy az emberek csak kiviszik a szemetet a legközelebbi mezőre, hogy ne a házban vagy az utcán legyen. És mindketten mondták, hogy amikor hazamennek, úgy érzik, hogy az emberek ferde szemmel néznek rájuk, leginkább a családjuk és a közelebbi ismerőseik, amiért "nekik bezzeg milyen jó", hiába tudják, hogy ez nem a szerencsén múlik, hanem tenni kell(ett) érte. Erre én mondtam, hogy nekem a családtagjaim mindig mondják, hogy eszembe ne jusson hazamenni (és nem is érzem, hogy bárki ferde szemmel nézne rám). Majd megegyeztünk abban, hogy igen, őket is támogatják azért, legalábbis a racionális szempontok alapján, de azért tudjuk, hogy a szíve mélyén az ember mégiscsak egy országban szeretne élni a családjával, és a családjának is nyilván hiányzik. Külön nehéz a bolgár kolléganőmnek ebből a szempontból, mert neki a lánya is otthon van (a tervek szerint a nyarat viszont mindenképp itt fogja majd tölteni :)). Aztán visszatértünk a megkönnyebbülés érzésére, hogy igen, ez mindhármunknál jellemző, hogy jó otthon, intenzív, főleg érzelmileg, viszont borzasztó látni, hogy az országaink és benne az átlagemberek milyen állapotban vannak, és skizofrén az a jó érzés visszaérkezéskor, amit pont ez vált ki. Nem kéne, hogy jó legyen, vagyis nem kéne, hogy amiatt legyen jó, hogy otthon rossz. Nekem meggyőződésem, hogy ha otthon jó lenne, akkor sehova máshova megérkezve nem éreznék megkönnyebbülést, hogy végre nyugi van, hogy hazaértem. Nem is tudnék máshova hazaérni. 

2017. március 12., vasárnap

szakmázás (updated)

Két olyan dolog is van bent, amik mostanában itthon is nyomasztanak, de nem rossz értelemben, hanem úgy értve, hogy töröm rajtuk a fejem, mert mindkettő baromi érdekes és egyben rettentő problematikus. Par excellence kihívás, de mindkettő inkább zsákutcának tűnik e pillanatban. 

Az egyik, hogy a cég résztulajdonosa egy online fordítóprogramnak, amibe marha sok pénzt fektettek, és a cél is nemes - legyen annak is fordítóprogramja, akinek nem lenne pénze rá (ezt mi a fordítóinknak ingyen biztosítjuk, míg az offline szoftverek licencét újra és újra meg kell venniük), legyen az egész hóbelevanc online, frissüljön "élőben" a fordítómemória, legyen egyszerűbb az élet. Jól hangzik, nem? De. Még tudni kell, hogy a fordítóink kb. 80%-a a Studio nevű fordítóprogramot használja, ami a legjobb (és egyben a legdrágább), a maradék 20%-nak vagy nincs fordítóprogramja, vagy másféle van (ami néha azt jelenti, rosszabb). Szóval nekik az lenne a jogos elvárásuk, hogy az általunk számukra felajánlott, illetve a tervek szerint majdan kötelezővé teendő online program legyen legalább olyan jó, de inkább jobb, mint amit most használnak. És ezt diktálja a józan ész is - mi értelme olyasmibe fektetni, ami nincs legalább olyan jó, mint egy már létező program? Sajnos viszont a helyzet nem ez. A drágán megvett és még drágábban azóta is folyamatosan fejlesztett online program a Studiónál (vagy tulajdonképpen bármilyen másik fordítóprogramnál) jóval kevesebbet tud, és ráadásul olyan funkciói nincsenek, amik a fordítóknak létfontosságúak (például hogy ne csak az általunk biztosított fordítómemóriát tudják használni, hanem a bármilyen, mástól kapott vagy saját maguk által összerakott memóriát). Amitől én - és szerencsére nem csak én - szabályosan rosszul vagyok, az az, hogy a program megvásárlása és a fejlesztés elkezdése előtt csak azokat nem kérdezték meg, akiknek a véleménye a legfontosabb lenne: a fordítókat. Most meg az van, hogy beleöltek csillió eurót, viszont a program nem (elég) jó, de közben minket nyomnak, hogy a projekt fusson teljes egészében online, és az évente lefordított ezernél is több dokumentumot ezen keresztül készítsük el. Eddig (mondjuk az utóbbi egy évben) azt csináltuk, hogy a finnre fordítások kb. 40%-a ment ebben a programban, és már ez is problematikus, most nem fejtem ki, miért, de a lényeg, hogy finnre mondjuk az összes szöveg egynegyedét kell csak lefordítani, és ennek kevesebb mint a fele ment online, és még ez se sikerült hibátlanul (most nem a szövegre magára, hanem a technikai megvalósításra gondolok). Most akkor képzeljük el az összes szöveget, évente az mondjuk 1000 darab dokumentum, ebből mondjuk 650-700 huszonkét nyelvre, a terjedelmük 0,1 és 35 oldal között, a többi 300-350 két vagy három nyelvre, a terjedelmük 36 oldaltól a végtelenig. A legújabb, hogy kitalálták "fent", hogy a projektünkben az összes angol-német fordítás menjen online ezen a programon, tökmindegy, mennyi és milyen hosszúak. Holnap lesz egy meeting erről, azért van ennyire a fejemben.
A fordítók, akik eddig ebben a programban dolgoztak, gyakorlatilag egyöntetűen azt mondták, hogy nem fogják elvállalni a fordítást, ha nem dolgozhatnak offline. Hogy mást ne mondjak, a Studio használható akkor is, ha az embernek nincs nete - repülőn, vonaton, a strandon, bárhol. Ez a program viszont nem. Vagy például ha valami baj van a luxemburgi szerverrel (és volt már erre példa), akkor a fordítót egyszer csak fordítás közben kidobja a program és csak többszöri próbálkozásra engedi vissza. Vagy például nem lehet legörgetni a szöveg aljáig, hanem egy oldalra legfeljebb 500 szegmens fér, és utána lapozni kell, az ember nem látja egyben a szöveget. Vagy például percekbe telik egy Word-előnézet megnyitása. Ezek csak random eszembe jutottak, még millió sebből vérzik a dolog. De folyamatosan nyomják, hogy a teljes projektnek át kell állnia erre. Én nagyon remélem, hogy majd most az angol-német fordításoknál látni fogják, hogy egy ekkora projekt nem kompatibilis a programmal... (Mindig a homokzsákokkal tesztelt Combino jut eszembe erről, és ma el is meséltem bent, mondták, hogy jó metafora. Valóban jó, csak nem metafora. :D)
Update, mert hogy az eddigieket a hét közepén írtam: megvolt a meeting, meg volt egy pénteken is, és amikor én eljöttem az irodából, még nem volt döntés, hogy mi legyen holnaptól. Izgi! (Tényleg az. Remélem, rájuk omlik az egész.)

A másik, hogy van egy új szövegtípusunk, az ún. végleges szövegek. Alapból mi a (bizonyos témákat érintő) tagállami jogszabály-tervezeteket fordítjuk, és az ezekhez tartozó mindenféle kommunikációt, ezek a végleges szövegek pedig a már elfogadott jogszabályokat tartalmazzák, amiket igen, korábban már tervezetként lefordítottunk. Na és mivel ezeket már lényegében lefordítottuk, a Bizottság csak azt fizeti ki nekünk, ami konkrétan újdonság a szövegben. Ez általában pár mondat legfeljebb, egy-egy dátum, ilyesmik. Emellett ahhoz is ragaszkodnak, jogosan, hogy ami nem újdonság, azt semmiképp ne változtassuk meg (végülis ez a jogszabály jóváhagyott verziója, valóban nem kellene átírni utólag :D). Viszont az eredeti tervezet és a végleges változat között mindig van formázási különbség, különböző mértékben. És mivel fordítóprogramot használunk (ld. fent), ami magán a fordításon kívül arra is képes, hogy számszerűleg, egy táblázatban megmutassa, hány új szegmens/szó/karakter van egy szövegben, nyilván ebből indulunk, azaz indulnánk ki, amikor a Bizottságnak megmondjuk, mekkora része új a szövegnek (mert ráadásul szeretnék, ha minden egyes ilyen szövegre külön adnánk ajánlatot...). De itt jön a probléma, mégpedig az, hogy a fordítóprogram a formázási különbségekre nagyon érzékeny, és még ha a szöveg betűre egyezik is az előző verzióval, egy  apró (vagy nagyobb, mindegy, a lényeg, hogy a szöveget tartalmilag nem befolyásoló) formázási különbség miatt az a szegmens nem fog automatikusan betöltődni a memóriából. Ez azt jelenti, hogy ha külsős fordítónak küldjük ezt az adott szöveget, akkor ő azért a szegmensért úgy kap pénzt, mintha teljesen új lenne, viszont a Bizottság nekünk nem fizet, mert hiszen a szöveg nem változott meg. És ezt a beállítást a programban nem lehet módosítani, mert ezt azok állították be, akik kifejlesztették (SDL).
Ezzel fogalmam sincs, mi lesz, a Bizottság már nagyon szeretné, ha elkezdnénk fordítani ezeket a szövegeket, de mi meg addig nem tudunk nekik biztos választ adni "a miért hogyanjára" (ahogy a franciák mondanák), amíg egyértelműen mínuszosnak látszik a dolog. Folyt. köv.

Mindkét téma kapcsán már többedszerre beszélgettünk bent arról, hogy ennek az egész projektnek mi az értelme? A jogszabály-tervezeteket meggyőződésünk, hogy pár szakértőn kívül senki nem olvassa el, pláne a többszáz oldalasokat (többszáz oldalas! :P). A pár szakértő meg mind beszél angolul. Az utca népe, akiknek a többi nyelvű fordítás szól, még az anyanyelvén se érti meg a szövegeket, mert olyan bürokratikus nyelvezetük van, hogy én a három diplomámmal a magyar mondatokat hatszor el kell, hogy olvassam, hogy érteni véljem, melyik az állítmány.
A végleges szövegek fordításának látszólag még ennyi értelme sincs. A tervezetek lefordításának a hivatalos értelme, hogy miután publikálják őket, a tagállamoknak és a Bizottságnak van kb. fél éve véleményt mondania róluk, és ha indokolt, akkor a tervezetet ezek alapján módosítják. A végleges szövegeket viszont már nem lehet kritizálni, senkinek nincs semmilyen beleszólási joga. Akkor minek kell őket lefordítani újfent minden nyelvre? Ok, hogy ha a tervezethez képest történt tartalmi módosítás, akkor tudjon róla a többi tagállam - de nem elég csak angolra lefordítani? Ki fogja Magyarországon elolvasni, hogy a legújabb cseh méréstudományi rendelet végleges verziója mi lett?

És persze óhatatlanul is oda vezetnek ezek a beszélgetések, hogy megállapítjuk, hogy szerintünk a fordítás-tolmácsolásnak már egyre kevésbé van jövője és miért nem gondoltunk erre akkor, amikor az egyetemre jelentkeztünk, és inkább a gépi fordítást kéne fejleszteni, mert az irdatlan sok pénz, amit ránk a Bizottság költ, egyre kevésbé tűnik indokoltnak - és már nekik is magyarázkodniuk kell, hogy miért van szükségük ember által készített fordításokra, ezt így kerek-perec megmondták, úgyhogy tőlünk várják az ezirányú költségeik csökkentését, nem gáz -, és mind egyetértünk abban, hogy a belsős intézményi fordítókra költött pénz is rengeteg (sőt), és legalább annyira indokolatlan, és kezdem azt hinni, hogy a gyíkemberek keze van a dologban, mert az egész ötlet, hogy mindent lefordítani minden nyelvre, valakiknek (a tudjukkiknek!) biztos jó üzlet, de hogy gyakorlati értelme nincs, az is biztos, illetve hogy ennek a pénznek mind lenne sokkal jobb helye, az is.
És akkor még azt nem is említettem, hogy nem csak a fordítás-tolmácsolás, hanem az EU mint olyan jövőjével kapcsolatban is meglehetősen szkeptikusok vagyunk mind a négyen. Arról nem beszélve, hogy még ha az EU meg is marad, a Brexit miatt kevesebb szövegünk lesz, mihelyt Nagy-Britannia valóban kilép - ugyan ha jól tudom, EFTA-tag marad, ami azt jelenti, hogy le kell majd fordítanunk továbbra is a jogszabály-tervezeteit, de csak németre és franciára, a többi nyelvre nem.

UPDATE: amikor ilyeneket látok, akkor érzem csak igazán, mennyire igazam van, amikor azt mondom, az egész fordítósdi tök fölösleges idő- és pénzpocsékolás - ha még egy állítólag sokak által használt, teljesen nyilvános, a nagyközönségnek szánt honlapon egy standard tartalmat (ami valószínűleg máshol is megjelenik) sem sikerült lektorálni közzététel előtt, akkor minek az egész...?


2017. március 5., vasárnap

gutturális

Lehet, hogy be fogom zárni ezt a blogot, már annyira kényszernek érzem az írást (és ezért nem is megy). Olvasni még mindig nagyon szeretem a kedvenc blogjaimat, meg kommentelni is, de ide írni sehogy sincs kedvem.

Azért most megírom, mi volt az utóbbi időben. 

Nagyon aktív kultúréletet éltünk: kedden megnéztük Cecilia Bartolival a La Cenerentolát (alias Hamupipőkét :)) a Philharmonie-ban, valami zseniális volt, és őszintén szólva bár Bartoli volt A Sztár, miatta volt telt ház, nekem a férfi főszereplők sokkal de sokkal jobban tetszettek - zseniálisan játszották a szerepüket, látszott, hogy élvezik is, amit csinálnak, és a hangjuk is fantasztikus volt. Szerdán is a Philharmonie-ban voltunk, Järvi vezényelte a tokiói filharmonikusokat és Janine Jansen hegedült - ez a műfaj nekem mindig kevésbé érdekes, mint amiben szöveg is van, de mindkét darabhoz elolvastam a háttérsztorit, és ettől mindkettőből sokkal többet hallottam/értettem meg, mint általában az instrumentális darabokból. 
Pénteken moziban voltunk, most van a Luxembourg Film Festival egy csomó izgalmas filmmel. Egy svéd és egy finn filmet néztünk meg (Sámi Blood illetve The other side of hope), mindkettő a befogadás vs diszkrimináció témáját boncolgatja, az egyik az aktuális bevándorlási hullám keretében, mindkettő nagyon szép volt és nagyon elgondolkodtató (és egy kicsit, de nem túlságosan, nyomasztó is). Aztán tegnap is úgy volt, hogy moziba megyünk és aztán még színházba is, de közbeszólt B. 39 fokos láza:(, úgyhogy moziba egyikünk se, a színházba meg csak én mentem el végül (kerestem last minute partnert, de senki nem jelentkezett) - a Love and Understanding c. angol darabra vette B. a jegyet még a szülinapomra novemberben, itt sajnos elég szegényes a felhozatal, összesen két színház van és a darabok nem tűnnek túl izginek, na mindenesetre tehát életemben először egyedül mentem színházba, és még nem tudom eldönteni, tetszett-e a darab, nagyon fura volt, hogy angolul van, és valahogy nem tudtam beleélni magam, pedig pont azért tűnt érdekesnek, mert olyan élethelyzetről szól, amibe bármelyik pár, így mi is, belefuthat. Mára is elő van irányozva egy film (Machines, az indiai ruhagyárak rettenetes körülményeiről), asszem erre is egyedül megyek. 

Végre újra vannak kóruspróbák is, sajnos viszont most nem olyan jó, mint az előző félévben - májusban lesz egy koncert, arra próbálunk; a Queen Symphony-t fogjuk énekelni 100 másik énekessel, és hát a darab szerintem szörnyű, legalábbis amit eddig hallottam meg énekeltünk belőle, hat tétel, ebből háromban van kórus, iszonyat magas hangokkal, tehát nehéz elénekelni, és még rondán is szól (ha kijön egyáltalán a hang), random szöveggel (Queen-szövegek vegyülnek a Requiem szövegével...), úgyhogy kíváncsian várom, mi fog belőle kisülni. Hogy teljes legyen a megalománia, egy sportcsarnokban lesz a koncert összesen vagy 200 emberrel a színpadon, és a jegyek fele már el is fogyott. 
Ezt kompenzálandó lesz a Les Événements, amiről már írtam itt, a Breivik-féle mészárlást feldolgozó darab, erre is elkezdtünk már próbálni, itt zenei kihívás nem nagyon van, inkább a helyzet újdonsága, hogy egy színdarabban fogunk szerepelni, az izgalmas, na meg maga a darab (remélem belülről is kiderül majd a mondanivaló, mivel megnézni nem fogom tudni :D). 

Ezeken kívül minden változatlan. 

2017. február 25., szombat

eü. update

A múltkor írtam, hogy még nem tudom, mennyi pénzt fogok visszakapni a pár héttel ezelőtti vizitdíjakból. Na, a héten jött egy csomó pénz a CNS-től, meg egy kimutatás, hogy miből mennyit és miért (nem) kaptam vissza, és ez derült ki: fizettem egyszer 65, egyszer pedig 47 eurót, és ezekből 57 illetve 38 eurót térítettek meg. 


Amúgy már megint semmi említésre méltó nem történik, ezen a héten kedden voltunk meglátogatni a gyesen levő főnit a két hónapos babájával, akit rögtön a kezünkbe is nyomott, és a gyerek nagyon nyugodtan tűrte, hogy három különböző ember karjában volt félóra leforgása alatt ("nagy a család"), aztán aznap estére hőemelkedésem lett a semmiből, majd másnap mint a mosott kaka, úgy éreztem magam, úgyhogy haza is jöttem fél 4-kor (hőemelkedéssel), és csütörtökön itthon maradtam, bár már semmi bajom nem volt, csak elővigyázatosságból inkább. (Itt jegyezném meg, hogy végre találtunk egy lázcsillapítót, ami hat is, Dafalgan Forte, minden tablettában 1000 mg paracetamol van, mint két lórúgás. O.o) Másnap B. ugyanez - hőemelkedés, általános rossz közérzet, úgyhogy pénteken itthonról dolgozott. Én bementem, de azért nem voltam a topon. Ma már sokkal jobb, még takarítani is volt erőm.

Hát, most ez van. Lehetne tavasz itt is.

2017. február 19., vasárnap

Frankfurti levés

Rég utaztunk már, úgyhogy péntek délután átruccantunk - mi az a röpke 5 óra - Frankfurtba. 

A Mosel Luxembourg és Trier...

... itt meg Trier és Koblenz között

Koblenzben volt 50 percünk átszállni, úgyhogy sétáltunk egyet és megtaláltuk a tavaszt!

A bálterem, amit a frankfurtiak hotelszobának hívnak.
Igazából nem ez volt az oka, hanem hogy egy kedves barátnőnk ott énekelt péntek este a Collegium Vocale Gent kórusával, ami a világ (de legalábbis Európa) egyik legjobb kórusa, és mondhatom, már nézni is élmény volt őket, nem hogy hallgatni. A műsor egyébként Schumann: A Paradicsom és a périje volt, sajnos a sztorit csak utólag értettem meg, mivel szöveg csak németül (és csak a fizetős műsorfüzetben!) volt. De a szólistáknak és a kórusnak köszönhetően óriási volt az élmény, és ez olyan oratórium, amiben nincs csak instrumentális rész, úgyhogy végig volt hova figyelnem (engem a szöveg, bármilyen nyelven is van, na meg a kórus, mindig sokkal jobban leköt). 
A szünetben csináltunk egy minőségi szelfit a barátnőnkkel, aki miatt mentünk:


Muszáj említést tennem az épületről (Alte Oper, azaz régi operaház). Kívülről egy az egyben a bécsi operaház (lejjebb lesz róla kép), belülről meg mint egy echte szocreál művház gigantikus méretben:


Na de, mondom, a koncert fantasztikus volt, plusz így legalább nem éreztem magam alulöltözöttnek (farmerban). 
Szombatra a terv városnézés, shoppingolás, ebéd és visszaút volt, mindent maximálisan teljesítettünk is. A városnézés mondjuk kimerült a Main Tower nevű, az egyik bankhoz tartozó torony (!) kilátóteraszának meglátogatásában (7,50 EUR...), meg némi sétafikában, de mentségünkre szóljon, hogy másfél éve már voltunk két napot Frankfurtban, és még mindig úgy érzem, hogy az is egy nappal több volt a kelleténél (ha nem kettővel). 






A Majna-parton

Ez is
Aztán shoppingoltunk, majd ebéd - egy ausztrál (!) étteremben, amit már előző este kinéztünk. Mivel nem tudtuk eldönteni, hogy kengurut, krokodilt vagy emut együnk, egy kétszemélyes tálat rendeltünk, amin mindhárom volt. Jelentem, a kenguru rágós, a krokodilnak olyan a húsa, mint a halé, az emu pedig isteni finom puha (vörös hús, a kengurué is).

Balról jobbra: emu, krokodil, kenguru.
Mivel még mindig volt másfél óránk a vonatig, visszamentünk a Majna-partra, egy darabig néztük a mindenféle madarakat meg az embereket, aztán elsétáltunk az állomásra és hazajöttünk (4 óra és két átszállás).

És ez is a Majna-part