2018. december 6., csütörtök

ingyen tömegközlekedés Luxembourgban!!!!44!négy!!!

Na ilyen se volt még, de miután ma szenzációként bejárta a magyar és a világsajtót (ez a helyes sorrend :P) a hír, hogy a frissen felesküdött Bettel belengette az ingyenes tömegközlekedést jövő nyártól a környezetvédelem jegyében, úgy érzem, kicsit árnyalnom kell a képet, nem mintha amúgy nem tartanám jó ötletnek az ingyenes tömegközlekedést, csak szerintem ez egy nagyon demagóg/populista húzás, és mindjárt elmondom, miért.

Egyrészt, mert ingyen ebéd tömegközlekedés nincs, valahol valakik nyilván meg fogják fizetni az árát. A sofőröket ki kell fizetni (baromi jól keresnek ahhoz képest, hogy a 70%-uk, és akkor lefele kerekítettem, mennyire kreténül vezet, a piros lámpa full meglepetésként éri őket minden egyes alkalommal, a megállókról nem is beszélve), a buszokat fenn kell tartani, takarítani kell, stb-stb. Tulajdonképpen nem is helyes az igeidő, és akkor itt át is térnék a másrészt-re: valahol valakik nyilván megfizetik a tömegközlekedés árát, mert hiszen gyakorlatilag már most is ingyen van. A megjelent cikkekben a kétórás jegyet említik, ami 2 euró, de szerintem arányában ennél sokkal olcsóbb az egész napos (másnap hajnali 4-ig használható), az egész ország összes busz- és vonatjáratára érvényes, NÉGY euróba kerülő jegy. A villamosvonalakat csak azért nem említem meg, mert egy van belőle és az se túl hosszú, de természetesen arra is érvényes a kétórás és az egész napos jegy is. Még egyszer hangsúlyozom, mindkét jegytípus az egész ország területén felhasználható. Most erre lehet mondani, hogy egy ekkora országban ez nem számít, és persze ha a földrajzi távolságokat nézzük, akkor valóban nem, de ettől még simán meg lehetne különböztetni a fővárosi és a vidéki (és esetleg még a vidéki nagyvárosi, stb.) jegyeket, de nem, minden egységesen kettő illetve négy euró. Bérletből különböző fajták vannak itt is, de a legdrágább verzió is havi ötven euróba kerül, amivel az egész országban korlátlanul lehet fel és alá utazni, ameddig a szem ellát. Péntekről szombatra és szombatról vasárnapra az éjszakai buszok (amelyek csak ezen a két éjszakán közlekednek és csak Luxembourg városban) ingyenesek, nyilván azért, hogy az emberek inkább ne vezessenek bulizás után. Szombaton a közlekedés egész nap ingyen van Luxembourg városban.

Oda akarok kilyukadni, hogy a tömegközlekedés már most is olyan olcsó, hogy nem az ára tart vissza senkit attól, hogy buszra/vonatra üljön. Hanem több, teljesen más ok, amik közül a legrosszabb szerintem - és sokáig nem gondoltam, hogy ezt le fogom írni -, hogy baromira nem megbízhatóak a járatok. Kimarad, késik, törlik, sztrájk van, felújítás van, műszaki hiba van. Tulajdonképpen röhejes, hogy egy ekkora országban ebből probléma lehet. Egy másik ok, amit a cikkek is említenek, a rettenetes dugók: sokan azért ülnek autóba, hogy igen, ugyanabban a dugóban aszalódjanak, mint a buszok, viszont nem a tömegben, a 100 fokra felfűtött buszban nyomorognak, hanem az autójukban, ahol közben zenét hallgatnak, le tudják venni a kabátjukat (!), esetleg egy-két munkatelefont is le tudnak bonyolítani, stb. Nyilván akik megtehetik, mert olyan helyen dolgoznak, azok nem a buszok útvonalán mennek. (Nyilván van, akinek muszáj autóba ülni, mert gyereket visz, mozgássérült, olyan helyen dolgozik, ahova nem megy tömegközlekedés, stb.) Ha kinézek a buszból, a dugóban mellettünk álló autók 90%-ában egy ember ül, de legalább még háromnak volna hely. 

A dugók és a járatok megbízhatatlansága részben ugyanarra a problémára vezethető vissza: túl sokan vagyunk Luxembourgban, egyszerűen az infrastruktúra nincs ennyi emberre felkészülve. Nincs elég vágány a pályaudvaron (most bővítik), hogy fogadja az érkező vonatokat, ezért azok feltorlódnak, máris kész a késés. Nincs elég hely az úton, hogy az összes busz beférjen a megállóba, ezért azok feltorlódnak, máris kész a késés - ha össze is ütköznek, akkor kész a baleset is, még több késéssel. Ha egy vonat jófejségből megvárja a határon túlról érkező átszállókat (vagy határon túlra hazamenőket),  akiknek késik a vonata, máris kész a még több késés, és így tovább, és így tovább. Vannak olyan utcák, pl. a mienk is ilyen, amik nem elég szélesek, és egyszerre nem fér el két busz egymás mellett, de még egy busz meg egy autó is csak bizonyos szakaszokon. Túl kicsi az ország! :D

Egy másik baj, ami igazából nekem mint autótulajdonosnak és sofőrnek tökre kapóra jön, de a környezetvédelmet nem igazán szolgálja, az az, hogy nagyon olcsó az üzemanyag, a 95-ös és a 98-as benzin literjét se láttam még 1,4 euró fölé menni, de inkább 1,1-1,2/liter körül mozog (mint épp most is). Ez is nevetségesen alacsony ár. Nagyjából egyébként ugyanannyira jön ki arányában, mint a havibérlet, ha az ember nem vezet nagyon sokat, egy tele tank nagyjából 45-50 euró, és azzal Istvánné el tud menni hatszázvalahány kilométert. Persze annak, aki messziről jár be, annak jóval drágább autóval, de ha én mindennap kocsival mennék, ami kb. 20 km oda-vissza, 25 munkanappal számolva 500 km-t tennék meg, ami még mindig benne van egy tankolásban. És ha választani lehetne, hogy a kényelmes saját kis autókámmal menjek-e a zsúfolt, meleg, későn jövő, hirtelen fékező busz helyett ugyanannyi pénzért, nem kérdés, hogy mit választanék. De szerencsére nagyon szeretek olvasni és leginkább utazás közben tudok... :D 

Kezd nagyon hosszúra nyúlni a bejegyzés, szóval a végén még szeretném megjegyezni a teljesség kedvéért, hogy a hibrid és villanyautók vásárlását támogatják (adóvisszatérítéssel), és tényleg nagyon sok hibridet lehet látni, a városi buszok is mind hibridek, és van kölcsönözhető bicikli, amiből most csináltak elektromos verziót is, szóval vannak igazi, a környezetvédelmet célzó kezdeményezések, de ezt sajnos nem tudom annak tekinteni. Ez nem az az ország, ahol a havi 50 euró megtakarításának lehetősége átcsalogatja az embereket az autójukból a buszra. De persze meglátjuk... 

2018. december 1., szombat

Na, milyen volt Afrika? ♫ ♪

Amikor Marokkó felmerült még szerintem évekkel, de legalább hónapokkal ezelőtt, nem voltam túl lelkes, valahogy nem vonzanak az arab országok, ahol nem tekintenek egyenrangúnak a férfiakkal, meg a káosz, meg a kiszámíthatatlanság... De aztán engedtem B. nyomásának, mert elvben egyetértettem azzal, hogy kár emiatt kihagyni az arab világot mint olyat, legalább egyszer nézzük már meg. És - a műsorszámban termékmegjelenítés látható! - a Ryanairnek van közvetlen járata Frankfurt-Hahnból, úgyhogy gyakorlatilag házhoz jött a lehetőség. És utólag elmondhatom, hogy tényleg nagyon nagy kár lett volna kihagyni. 
Az utazás előtti napokban-hetekben kiolvastuk az internetes szakirodalmat (TripAdvisor, cikkek, blogposztok), hogy mire kell figyelni Marrakechben (bocsánat, de nem áll rá a kezem a magyar verzióra), mik a látnivalók, hol szabad és hol nem érdemes enni, mit próbáljunk ki és mit nem, stb., úgyhogy az addig is elég erős ellenérzésem a sokszorosára nőtt, mert bár mindenhol írták, hogy fantasztikus hely és óriási élmény, azt is hozzátették, hogy nagyon vigyázzunk, senkitől ne fogadjunk el semmit, tanácsot se, mert csak pénzt akarnak, és úgyis kirabolnak... Szóval az önfeledt turistáskodás kizárva. :( A másik, aminek nem örültem, hogy a repülési időt 4 óra 50 percnek írta a Ryanair, és sajnos az utóbbi években sikeresen kifejlesztettem egy repülésparát (amit amúgy most az út előtt mindenféle "hogyan ne féljünk a repüléstől" videó megnézésével próbáltam csökkenteni, és néhány tippet kifejezetten hasznosnak találtam), úgyhogy már előre hergeltem magam, hogy mennyire fogok félni, és milyen rossz lesz (tipp: ezt ne csináljátok). 

Akkor ezzel át is térnék magára az útra: Frankfurt-Hahnon a felszállás előtt pár perccel a pilóta bemondta, hogy üdvözöl, stb., és a repülési idő 3 óra 50 perc lesz. Nem egészen értettük, mert úgy tudtuk, hogy Marokkóban egy órával kevesebb van, mint nálunk, így sehogysem jött ki, hogy hogy érünk oda 3:50 alatt a megadott időpontra. De gondoltuk, legkésőbb a landolásnál megtudjuk, hány óra is van Marrakechben. Nem tudtuk meg! Amikor leszálltunk és kikapcsoltuk a repülőgép-üzemmódot a telefonjainkon, mindkettőnké átállt a rabati időzónára, de az enyém továbbra is az európai (GMT+1) időt mutatta, B.-é viszont egy órával korábbat. :D Mivel ekkor még nem volt netünk, manuálisan én is átállítottam egy órával korábbra az enyémet, és elkezdtük fürkészni a repülőtéri kijelzőket, hogy vajon szerintük hány óra van. Nagyjából 50-50 százalékos volt az arány, úgyhogy az útlevél-ellenőrzésre várva végül arra a következtetésre jutottunk, hogy Marrakechben (de legalábbis a reptéren) két időzóna van. :P Amikor lett wifi, megkérdeztem a google-t, hogy hány óra van most Marrakechben, és ő a GMT+1-nek megfelelő órát adta válaszul. Egyre kevésbé értettük. 
A szállásunkkal megegyeztünk, hogy küldenek értünk magántranszfert a reptérre - egyébként Marokkóban iránytaxi van, amibe 6-8 ember száll be, akik nagyjából egyfelé mennek, mi ezt az autentikus élményt kihagytuk -, de eddigre azt már végképp nem tudtuk, hogy a taxisunk most akkor egy órája vár ránk, most érkezett, vagy még csak egy óra múlva ér oda. :D Mire kiálltuk az útlevél-ellenőrzéshez vezető sort, eltelt újabb 40 perc, szóval reménykedtünk benne, hogy nem vár ránk majdnem két órája.  

A reptér (Marrakech-Menara) elképesztően jól néz ki, ez a 2016-ban épült új terminál, gyönyörű, a legszebb reptér, amit valaha láttam, a bejegyzés végén lesz még pár kép róla, itt a szépség kevésbé érvényesül, mint a futurisztikusság. 
A sofőrünk ott volt, B. neve volt a kezében tartott táblán (ilyen se volt még), és egy kisbuszban elvitt minket a medina, azaz az óváros bejáratáig. Ez az út nagyjából 10 percig tartott, de elég volt öt-hat miniszívrohamra a közlekedés láttán: mindenhol motorosok, többnyire kivilágítatlanul - pár nappal később egy másik taxisofőrtől megtudtam, hogy azért van annyi motoros és azért úgy közlekednek, ahogy, mert Marokkóban a motorra nem kell jogsi! -, továbbá lovak vagy szamár/öszvér által húzott kocsik, kordék, biciklisták, ja és persze a többi taxi és személyautók, akik meglehetősen szabadon értelmezik a (dupla!!) záróvonal fogalmát, és akkor még ott vannak a gyalogosok is, akik a legváratlanabb pillanatokban lépnek az autók/motorok/kordék elé. B. még korábban felvetette, hogy bérelhetnénk autót, hogy Marrakechen kívül is lássunk valamit, én mondtam, hogy kizárt dolog, de az én tiltakozásom tizedannyira se volt hatékony, mint tíz perc a taxiban... :P 
Megálltunk a medina egyik bejáratánál, az óvárost ugyanis egy 19 km hosszú városfal veszi körül, párszáz méterenként egy-egy bejárattal, és ott várt minket a vezetőnk, akiről utóbb kiderült, hogy egyben a házigazdánk is. Számunkra teljesen egyforma utcákon keringtünk nagyjából 6-7 percig, amikor egyszer csak közölte, hogy hazaértünk, és bevezetett egy kapualjba, ahonnan a riád, azaz a szállásunk nyílt. A riád vályogból vagy agyagos téglából készült, jellegzetes marokkói épület, egyes források szerint palota, egy-két emelet magas, és van egy belső udvara (tehát gyakorlatilag egy gangos ház :D), ahol pálmafák és hagyományosan egy szökőkút is van. Ezt a wikipédia szíves közlése alapján állítom, magamtól csak azt tudtam, hogy ez valami helyi érdekesség, és mindenképp riádban érdemes lakni, ha az ember Marokkóba megy. (Igazából ezt se magamtól tudtam.) 

A fürdőszobánk egy része <3

A szobánk. 
Felhívnám az olvasók figyelmét, hogy a landolásunk óta eltelt kb. 2 óra, de még mindig nem tudjuk, hány óra is van. 
Úgy döntöttünk, ezt a problémát eltesszük másnapra, igazából ezen a ponton tényleg nem számított, mennyi az idő pontosan, helyette inkább bemerészkedtünk kicsit a városba, mert a vezetőnk a riád felé vezető úton megmutatta, merre kell menni A Tér, azaz a Jemaa el-Fna (ejtsd: dzsemá el fná) felé, ami az óváros szíve. Na igen, de mivel az óvárosban az utcák tök egyformák, és nincs mindenhol kiírva a nevük (vagy ha ki is van írva, akkor is ki bírja azt megjegyezni?), azonnal eltévedtünk a riádból kilépve. :D Mivel nem siettünk sehova, jót röhögtünk és elindultunk az ellenkező irányba. Arról kiderült, hogy zsákutca. Aztán valahogy kikeveredtünk a "főutcára", és kezdetnek vettünk egy üveg vizet. Máris megtapasztalhattam a vallásos arab mentalitást, amely szerint az eladó bácsi ugyan nekem adta a visszajárót, de csak B.-nek köszönt. 
Barangoltunk egy kicsit a környéken, de nem mertünk messze menni, úgyhogy aztán viszonylag hamar be is rekesztettük a napot. Persze hogy ez hánykor történt, az nem derült ki... :) 



Másnap hajnali 3/4 6-kor (illetve bizonyos források szerint 3/4 5-kor) a müezzin énekére ébredtünk a tök sötétben. Nem volt kellemes, mivel európai fülnek, pláne ha az a fül nem ért arabul, ez inkább panaszos üvöltés, mint ének, és az éjszaka közepén elég ijesztő erre fölriadni. A közelünkben volt egy mecset, úgyhogy hála a hangosításnak és annak, hogy Marrakech gyakorlatilag egy földszintes város, olyan volt, mintha a müezzin ott a szobánkban kántálna. Aztán hozzászoktunk. 
Az én telefonom 9 órát mutatott, a reggeli 8-tól volt, de a reggeliző helyiségben egy ember volt csak, a házigazdánk, aki az igazak álmát aludta egy kereveten. Ettől megint azt gondoltuk, jó, akkor biztos még csak 8 óra van, adjunk neki még egy kis időt. Pár perc múlva fölkelt és akkor megkérdeztük, hány óra is van, mondta, hogy 9, és elmagyarázta, hogy Marokkóban egy héttel korábban törölték el a téli és nyári időszámítást, és az európai téli időszámítás lesz az állandó egész évben, de sok helyen még nem állították át az órákat (reptér). :D 
A reggeli isteni volt, kétféle közül lehetett választani, volt az "édes" és a "marokkói", és az első nap kivételével az édeset rendeltük mindketten, mert a marokkóiban fura olajos babkrém (is) volt (a képen baloldalt). :D


A riádunk reggel a nedves arcát mutatta. Tartozott hozzá egy szuper tetőterasz is, ahova minden este felmentünk nézelődni meg pihenni. 



Ez itt maga a városfal, kívül (balra) az új város, belül a medina.


Természetesen azon az egy pénteken kellett egész nap esnie az esőnek, amikor mi ott voltunk. :D De nyilván ez nem állíthatott meg minket a hardcore városnézésben.
Világosban már kicsit jobban tudtunk tájékozódni, mint előző este, úgyhogy egyből visszataláltunk a "főutcára", ami szinte teljesen kihalt volt. 



A középső nyelv: berber! (Mi ezt csak másnap tudtuk meg.)
Erről az utcáról lekanyarodva egy piacon lyukadtunk ki. Itt ért az első negatív sokk, amit a gyengébb idegzetű olvasókra való tekintettel nem részleteznék, csak egy szó: csirkedarálógép-hang




Ja igen, apropó csatorna: a medinában nem nagyon van vízelvezetés, ezért délutánra, de főleg estére, amikor volt egy nagyobb felhőszakadás, (több) centi magasan állt a víz az utcákon. Tipp: ha esőt jelez előre a meteorológia, vigyetek váltócipőt.
Visszamenekültünk a "civilizációba" ezen a zárt részen keresztül:


És továbbsétáltunk arra a térre, ahova előző este már sikeresen eltaláltunk.


Látjátok a gólyákat? Ideköltöztek télre :)




Igen, szóval ez nagyon szép, és tényleg olyan építészeti stílus és színvilág, amit az arab világon illetve Afrikán kívül nem lehet látni. Szerintem ez volt az a pont, amikortól fogva őszintén tudtam örülni neki, hogy elmentünk Marokkóba.
Elindultunk a Jemaa el-Fnára, felfedezni az igazi medinát - az a rész, ahol mi laktunk, csendesebb volt és elhagyatottabb, mint a belső részek. 

B: - De ez egy magánház, nem?
én: - De, de olyan szép az a kék!!!

A fentebb említett csatornahiány. Persze a fotós ennek örül, a tükröződéstől csak jobb lesz a kép ;)

Fűszeres.

Az egyik souk (szuk; piac) részlete, nagyon kihalt.

A Jemaa el-Fna péntek délelőtt. Jegyezzük meg a népsűrűséget, mert később lesz összehasonlítási alap.

A Jemaa el-Fna melletti Koutoubia mecset, tájékozódási pont.
A felejthető első ebéd után még sétáltunk a környéken, bemerészkedtünk néhány soukba is:


A csacsi nem volt lelkes a szűk utca láttán, úgy kellett szerencsétlent betuszkolni oda jobbra a boltív alá... 

Amikor elrohan melletted egy fehérbe öltözött fickó egy fél nyers borjúval a vállán, gyanús, hogy a közeli henteshez viszi.



Ebédnél megnéztük a térképet, hogy merre van a Bahia ("magnificent") palota, és biztos, ami biztos, útközben is készítettem néhány képet. Ja igen, mindenhova gyalog közlekedtünk egyébként Marrakechen belül, de mondjuk nem is nagyon hagytuk el a medinát.


Hozzáöltöztem a széles óvárosi utcák színéhez.



A Bahia palotához érve szembesülhettünk a kettős mércével, amely szerint helyieknek 10 dirham, turistáknak 70 dirham (!) a belépő (1 dirham = 0,1 euró). De belátható, hogy ennek mi az oka, mi megengedhetjük magunknak, és még így is filléres, ők meg valószínűleg nem. 


"A Bahia palota nem a középkorból, hanem a 19. századból származik, s ez volt a király nagyvezérének palotája. Ez a rang az európai fogalmak szerint miniszterelnököt jelent, az épület is ennek megfelelő. A palotakertet banánfák, ciprusok, jázminok, és más virágzó bokrok színesítik. Magát az épületet spanyol, mór, és francia elemek felhasználásával tervezték. Mint az arab paloták általában, ez sem összpontosul egyetlen központi mag köré, hanem önálló termek folyosóval összekötött labirintusa, melyek belső udvarokat vesznek körül." (forrás)

A stílusos műanyag székek különösen beleillettek a kontextusba.








A Bahia palota után ért minket az egyetlen igazán negatív élmény, amiről azóta se derült ki, hogy tulajdonképpen miért történt. Sétáltunk egy szélesebb utcán, és egyszer csak egy fiatal srác megszólított minket (angolul), hogy arra nincs ám semmi, kimegyünk a medinából, viszont ha visszafordulunk és elmegyünk balra, ott van a zsidónegyed, ami nagyon szép. Csak azért nem legyintettünk erre rá, mert én még előzőleg kinéztem, hogy a zsidónegyedbe tényleg érdemes elmenni, úgyhogy elindultunk arra, amerre a srác mondta, ő meg basszus mellénkszegődött, és hiába mondtam neki, hogy magunktól is megtaláljuk (kivételesen egy egyenes utcán kellett előre menni), mondta, hogy ő nem a pénzért csinálja, csak szereti az angolt gyakorolni, amúgy meg egyetemre jár. Oké... Az egyenes utca végén kiértünk egy térre, ahol a srác mondta, hogy jobb felé érdemes nézelődnünk, mi szófogadóan jobbra fordultunk - és itt jönne az, hogy és mire visszafordultunk, eltűnt a telefonunk/hátizsákom/pénzünk, de nem!, hanem mire visszafordultunk, a srác, mint akit puskából lőttek ki, elrohant az ellenkező irányba. Mindenünk megvolt, de rettenetesen megijedtünk, valami oka csak kellett, hogy legyen, hogy így elrohant. A következőek az elméleteink: meglátta a konkurrens maffia egy tagját/tagjait, és megijedt (B.), oda kellett volna jönnie addigra valaki másnak, aki kirabol (B.), megpróbált kirabolni, és utána reflexből elmenekült, pedig az akció sikertelen volt (B.), rám tett egy bombát, aminek a zsidónegyedben kell felrobbannia (én). Az utóbbit azóta biztosan kizárhatjuk, de az előbbiek közül nem derült ki, hogy melyik az igaz. Mindenesetre borzasztó ijesztő volt, és nagyon gyorsan visszamenekültünk a Bahia palota környékére, ahonnan jöttünk, folyamatosan hátra-hátranézve, hogy nem követ-e valaki. De nem követett, és nem is hiányzott semmink, és föl se robbantunk, szóval azóta se tudjuk, mi történt, viszont azóta is baromi ijesztő felidézni.

Ez több órára elvette a kedvünket a további városnézéstől, viszont szerencsére pont kisütött a nap, úgyhogy leültünk a Koutoubia mecset mellett egy padra kicsit átgondolni az életünket. Csodák csodájára egyszer se jött oda hozzánk senki.

Ezt néztük bő egy órán keresztül, és közben találgattuk, mi is történhetett, meg arról beszélgettünk, hogy itt vajon az emberek boldogok-e, meg hogy hogy élnek, mit csinálnak, mit/hol dolgoznak, stb.
Aztán elindultunk hazafelé, kicsit lepihenni, az volt a terv, hogy majd este visszajövünk még a városba. A városfalon kívül indultunk el hazafele, mert igazából a fallal párhuzamosan kellett menni a riádunk felé és eltalálni, hogy melyik bejárat a mienk, ami jóval egyszerűbb, mint a medina sikátoraiban bóklászni. Ez sikeres is volt, de előtte még láttuk, hogy ott tőlünk nem messze van egy temető, aminek a nyitott kapuján belesve kíváncsiak lettünk, és be akartunk menni, de a kapun belül álló fegyveres őr határozottan kitessékelt mindkettőnket. Amikor megfordultunk, hogy jó, akkor hazamegyünk, szembetaláltuk magunkat kb. 50-60 siető férfivel, akik közül páran egy halottat vittek a vállukon hímzett takaróba burkolva, valamilyen fatákolmányon. Ez se olyasmi, amit az ember mindennap lát Európában... 

Ez is kicsit különbözik a Koppenhágában vagy Stockholmban fényképezett "óváros biciklivel" témájú képeimtől.
A szieszta után, már sötétben, be akartunk menni a Jemaa el-Fnához, mert olvastuk, hogy olyankor az igazi. Sajnos nem jutottunk messzire, mert olyan felhőszakadás jött, hogy szó szerint percek alatt bőrig áztunk, és mire visszaértünk a megfelelő bejárathoz a városfal mentén, 2-3 centis víz állt az utcán, úgyhogy én nemes egyszerűséggel levettem a cipőmet (ami addigra még nem ázott át teljesen, csak kicsit) és a zoknimat, feltűrtem a gatyámat és mezítláb tocsogtam haza. :D Belátom, hogy nem volt a legbölcsebb döntés, mivel akár bele is léphettem volna valamibe, de muszáj volt a cipőmet olyan szárazon tartani, amennyire csak lehetett, mert ezen kívül csak az "európai" kiscsizmám volt nálam, amihez Marokkóban egyértelműen túl meleg (és túl nagy kosz) volt.

Feltekertük a hősugárzót 25 fokra és minden létező felületre ruhákat aggattunk. Hatékonynak bizonyult!
Másnap (szombaton) egésznapos kirándulásra mentünk az Ourika-völgybe. Első este mondta a(z egyébként nagyon szívélyes és segítőkész, viszont egyáltalán nem tolakodó) házigazdánk, hogy van egy utazási iroda, amelyik szervez kirándulásokat pl. az Ourika-völgybe is, amit mi már kinéztünk a neten, hogy milyen szép, és azért csak meg kellene nézni, milyen az afrikai táj (hajjaj!), úgyhogy kaptunk az alkalmon, és befizettünk, fejenként 450 dirham volt, ebben benne volt minden (kisbuszos utazás, tevegelés, előadás az argánolaj-készítésről, vezetett túra, ebéd, látogatás egy tradicionális berber házban). Amúgy az nagyon vicces volt, hogy mi akkora olcsóságra készültünk, hogy ez a 900 dirham teljesen hazavágta a büdzsét, és innentől kezdve többször is kénytelenek voltunk levenni pénzt, mert amit vittünk, nem volt elég.
Na, száz szónak is egy a vége, beültünk a kisbuszba, amivel elvittek egy, hát, nem tudom, mi a jó szó rá, csomópontig, ahol át kellett szállnunk egy másik kisbuszba, és aztán várni több mint félórát a csoport többi tagjára (egy, mint később kiderült, frissen házasodott helyi pár, és három spanyol nő, anya és lányai). Azért nem vagyok biztos a csomópont szó helyességében az adott helyzetre, mert az történt, hogy mentünk a kisbusszal, és egyszer csak megálltunk egy sor taxi és másik kisbusz mellett egy tök zsúfolt utcán, ahol mellettünk egyébként zavartalanul ment a forgalom, például:


Aztán megérkeztek az utastársaink, és minket átültettek a sofőr mellé, ami a lehető legjobb ötlet volt, mert így premier plánban élvezhettük a kilátást oda- és visszafele is. A sofőr meglepő módon nagyon körültekintően és szabálykövetően vezetett, minden alkalommal, amikor elmentünk egy motoros mellett, indexelt (pedig nem kellett külön kikerülni), betartotta a sebességhatárokat, és az övét is bekapcsolta, mihelyt meglátta, hogy rendőri ellenőrzés van. :P 

Az első program a tevegelés volt, amitől abban a pillanatban ment el a kedvünk, amikor megláttuk a szerencsétlen, kikötött tevéket az országút szélén... 


A tevegelés maga is elég kiábrándító volt, nekünk nem ez volt az első alkalom (Izraelben már tevegeltünk majd' öt évvel ezelőtt, a sivatagban), de ha valakinek az első volt, akkor se hiszem, hogy nagyon le lett volna nyűgözve: konkrétan felültünk a tevékre (nagyon magas, nagyon imbolyog), akiket összekötöttek egymással úgy, hogy a teve bal arca az előtte levő teve popsijához ért, majd átvezették a karavánt az országúton, fel egy mini dombra, majd le a mini dombról, majd megálltunk, és a vezetőink elkezdtek fotókat készíteni rólunk, és ez tartott kb. 10 percig, majd visszavezették a karavánt a kocsihoz...


Még emlékszem a helyes lovaglópózra :)


Az Ourika folyó, vöröses színét a talajtól kapja, de más szakaszain sokkal tisztább.
A tevegelés után továbbautóztunk, egyre magasabbra, majd egy berber faluban megálltunk egy argánolaj-manufaktúránál, hogy meghallgassunk egy előadást az argánolajról, megnézzük az autentikus néniket, amint épp készítik, és persze vegyünk dolgokat (ellenálltunk). 


Az argánnál minket jobban érdekelt ez a kilátás a manufaktúrával szemben.
Itt már kezdtünk az ebédre gondolni, de mint kiderült, még hátravolt a java: további félórás autózással elértünk egy vízeséshez, aminek feltúráztunk a 2/3-áig, tök meredek, nedves, sziklás, kifejezetten nehéz terepen, amiről senki nem szólt előre. Mi jól bírtuk, de az arab pár női tagja és a spanyol mama lent maradtak inkább, így öten mentünk egy nagyon kedves fiatal srác vezetésével, aki elmesélte, hogy Marrakechben jár mesterszakra, ezt részmunkaidőben csinálja, és amúgy már végzett közgáz alapszakot. A tájak, amiket fölfele menet fényképeztem, szinte bárhol lehetnének, és hihetetlen, hogy Afrikában vannak.

Jó, a hegy közepén a szőnyegárus elég jellemzően afrikai sajátosság.

Ilyennek képzelitek Afrikát?

Ha már, akkor inkább ilyennek.
A vízesés nagyon szép volt, hangos és mindenfele spriccelt, de azért annyira nem volt nagy szám, persze ha valaki nincs az ilyesmihez hozzászokva, az nyilván más. :)


Kicsit megpihentünk a turistákra szakosodott csehóban narancslevet/teát inni, majd elindultunk lefele, szerencsére egy másik, kevésbé nedves és kevésbé meredek úton, azért ez se volt teljesen veszélytelen, és tériszonyosoknak kifejezetten ellenjavallt. Elképesztő panoráma tárult elénk, már ezért a párszáz méterért önmagában is megérte a kirándulás!


Mi is ott kaptattunk fölfele félórával korábban. Megintcsak olyan látvány, amire nem számítottunk Afrikában :)

A srác, aki éppen csípőre teszi a kezét, a vezetőnk.

Persze, hogy a legnyaktörőbb magasságban is van egy árus.

Berber falu, onnan indultunk és épp oda tartunk, reményeink szerint ebédelni. :P


Nem tudom, hogy a fáradtság és a meglehetős éhség miatt-e, de itt, az Ourika-völgyben ettem az egész utazás legfinomabb ebédjét, a fügés-csirkés tajine-t vagy tazsint (a tazsin a cserépedény neve, amiben főzik). 

Bónusz, hogy még szép is!
Tök jó hangulatban telt az ebéd, félig kézzel-lábbal, félig angolul, félig franciául beszélgettünk a csoport többi tagjával, itt derült ki, hogy az arab pár friss házas, illetve hogy a spanyol mama imádja Budapestet, és igazi példás multikulti alakult ki az asztal körül, ez az egyik legkellemesebb emlékem. :)

Összeszedtük a sofőrt, aki a haverjaival kvaterkázott, és elindultunk hazafele, eléggé kipurcanva, de még megálltunk egy berber háznál megnézni, hogy hogyan is néz ki belülről egy ilyen. Annyira nem volt izgi, mint amennyire eddigre fáztunk és elfáradtunk. 

Útközben: jön a vízesés balról, és ott van a folyó jobbra. Nyilván a víznek valahogy el kell érnie a folyóig, és hogy máshogy, mint az úton keresztül. 

Berber ház nénivel.
Berber ház hálószobájának bejárata, néni nélkül.
Marrakechbe visszaérve, kis szieszta után újra besétáltunk az óvárosba, és elmentünk a TripAdvisor által ajánlott Zeitoun Caféba, ami láthatóan a turistákból élt, ugyanis egy darab arabot nem láttunk bent. Viszont remek tetőterasza volt, ahonnan a teret bámultuk révedezve.

Kerhelyiség

Ez a tazsin se volt rossz, zöldborsós köfte (húsgombócok) friss helyi kenyérrel, ellenben a jegestea valami rettenetes volt, ott is hagytam több mint a felét. B.-ének olyan volt az íze konkrétan, mint a kanalas orvosságé, de ő hősiesen megitta. (Nem is lett beteg!)
Így a második teljes nap végére végre eljutottunk oda, hogy tényleg elsétáljunk az éjszakai Jemaa el-Fnára. Azonnal hátat fordítottunk és el is menekültünk. 

A képminőség sajnos nem az igazi, de óriási tömeg, nyüzsgés, zaj, és mihelyt betettük a lábunkat a térre, hárman háromfelől indultak meg felénk, hogy eladjanak valamit. 
Az estét a tetőteraszon zártuk mandarinevéssel. :)

Vasárnap végre napsütésre ébredtünk (miután nagy nehezen sikerült visszaaludni a müezzin után). Nem volt különösebb tervünk aznapra, de nekem ez volt az utolsó napom, mert keddre kaptam egy tolmácsolási megbízást Brüsszelben, így az eredetileg hétfő esti visszaindulás helyett már délben elrepültem Marrakechből, úgyhogy ki akartuk hozni a legtöbbet a napból. Nincs is erre jobb mód, mint a céltalan barangolás a medinában. :D



Már megint a Jemaa. Egyelőre kihalt, de várjuk ki a végét...
Olyannyira céltalan volt a barangolás, hogy teljesen véletlenül kilyukadtunk a Jardin Secret (titkos kert) nevű titkos kertnél (!), ami szálloda és palota egyben, gyönyörű parkkal (50 dirham), illetve a tornyából (+ 30 dirham) fantasztikus kilátással Marrakechre és az Atlasz-hegységre.





A sövény rozmaringból volt. Olyan illatok szálltak...!


A teraszon vártuk, hogy felmehessünk a toronyba, lenéztünk az utcára és ezt láttuk. 

Alattunk a konyhakert: rozmaring, levendula, mandarin... 
 A panoráma valami gyönyörű volt:



Az ott az Atlasz.



Innen visszamerészkedtünk a soukba, annál is inkább, mert a TripAdvisorra hallgatva a Corner Caféban akartunk ebédelni, amit a vendégek a második legjobbnak ítéltek egész Marrakechben, és ami szintén a soukban volt. 



Amikor odaértünk, sajnos még nem voltak nyitva, de a házigazda nagyon kedvesen leültetett minket, úgyhogy várakozás közben gyönyörködhettünk az utca forgatagában. 


Az étlapról kiválasztottunk két dolgot, ami szimpinek tűnt, és italnak a Mixed fruit juice-t ("vegyes gyümölcslé"), amitől az elnevezés alapján nem vártunk sokat. Aha...

Ez kb. három vagy négy deci smoothie, igazi gyümölcsökkel (ananász, málna, khaki, alma, körte, szőlő, ringló) a tetején. Csak néztünk!

Ezek után nem lepődtünk meg, hogy az előétel is isteni volt: füstölt padlizsánkrém friss, kicsit megpirított kenyérrel.
(A perspektivikus ábrázolás oka, hogy a türkiz asztal és a bojtok nagyon tetszettek.)
A főétel is nagyon finom volt, én húsgombócos-tojásos tazsint, B. falafelt kért. Utóbbiba belekóstoltam, és nagyon meglepődtem, mert sokkal kevésbé volt ízes, mint akár az európai, akár az izraeli verziója.
Szóval a második hely abszolút megalapozottnak bizonyult, és igazából kár, hogy csak egyszer ettünk itt... :)

A vasárnap délutáni forgatagban visszaevickéltünk a Jemaahoz, utoljára.


Az idegenkedésünk a beöltöztetett, láncon tartott majmok látványától csak erősödött. :( Pláne, amikor láttuk, hogy voltak turisták, akik odamentek és pénzt adtak egy majmos szelfiért... :( 

Az utolsó estét naplementéstül a tetőteraszunkon töltöttük, ismét néhány mandarin társaságában, ezt a látványt csodálva:


Délelőtt 10-re kértem a transzfert (3/4 1-kor ment a gépem, lisszaboni átszállással). Ehhez képest hajnali negyed 5-kor arra ébredtünk, hogy dörömbölnek az ajtónkon, baromira megijedtünk. Végül kidugtam a fejem (kukucskáló nincs), és ott állt egy csávó, hogy mi rendeltünk reptéri transzfert 4-re? Mondom nem, mi 10-re rendeltük, úgyhogy csá. Bocsánatot kért, aztán elment, mi meg visszaaludtunk (persze másfél órával később keltett a müezzin). 
Reggel aztán kiderült, hogy a házigazdánk véletlenül elírta a taxisofőrnek küldött üzenetben az időpontot, mert a szobaszámunk (4-es) volt a fejében, ezért 4 órát írt a 10 helyett... :D Megnyugodtunk, hogy ezek szerint tényleg a (szegény!) sofőr volt az, nem egy betörő. 

10-re jött a transzfer valóban, és 10:15-kor már újra a reptéren voltam. Készítettem pár képet így nyugiban és világosban is.
(B. még elment a Jardin Majorelle-be, amit mindenhol ajánlanak mint fontos látványosságot, és azt mondta, hogy tényleg nagyon szép volt; aztán este visszarepült Frankfurtba.)




Hogy milyen volt Afrika? (Hahaha.) Színes, szagos, zajos, intenzív, idegen, érdekes, ambivalens. Nagyon tetszett a szívélyesség, de nagyon nem tetszett, hogy sose lehetett tudni, őszinte-e. Nagyon tetszettek az óvárosban a házak, de nagyon nem tetszett a kosz, és hogy nincs rendes csatornázás. Nagyon tetszett a színes piac, de nem tetszett, hogy sehol nem mertem megállni nézelődni, mert azonnal odajött valaki. Nagyon tetszettek a csacsik szerte a medinában, de nagyon-nagyon-nagyon nem tetszett, ahogy tartották őket. Nagyon tetszett a sok látnivaló, de nagyon nem tetszett, hogy nem lehetett önfeledten bámészkodni. 

Örülök, hogy mentünk, hogy ezt láthattam, de annak is, hogy csak három napot (és egy kicsit) voltam ott, ami azért elég szomorú mérleg. Egy dolog biztos: ha lehet, most még jobban sajnálom az arab világból menekülteket/bevándorlókat, mert látom, mennyire hihetetlenül nehéz lehet beilleszkedniük ebbe a teljesen más, az ő fogalmaik szerint (valószínűleg) hideg, rideg, merev és szabályok övezte világba. Nyilván nekünk három ilyen intenzív nap elég sokkoló volt, de úgy sejtem, egy frissen Európába érkezett marokkói ember hasonlóan elhagyatva és tanácstalanul érezheti magát itt. 
Ugyanakkor az az érzés is megerősödött bennem, hogy mennyire szeretem Európát, és hogy mennyire itt vagyok otthon, és mennyire hálás vagyok, hogy ide születtem, és nem kényszerít rá semmilyen körülmény, hogy ebből a kényelmes világból el kelljen költöznöm. Végig a repülőúton az járt a fejemben, hogy milyen iszonyatosan mázlista mindenki, aki olyan helyen él, ahol jól érzi magát, olyan környezetben, amelyikből nem lóg ki - és mi ezt mind természetesnek vesszük. És hogy rohadtul fel kéne emelni a seggünket és segíteni azoknak, akiknek ez nem adatott meg.