2016. április 29., péntek

kezicsókolom

Tegnap 9 órás műszakot toltam az irodában, ohne ebédszünet - illetve ebéd a gép előtt, mint mindig, egészségesen, kiegyensúlyozottan -, és még így se végeztem mindennel 6-ra, amikor eljöttem, mert elegem lett. Van az a pont, amikor már annyira tele van a fejem mindennel, hogy hiába vár még ott 10 megrendelőlap, amiket intézni kéne, egyszerűen annyira lassan (és valószínűleg valamit elrontva) tudnám csak megcsinálni az intéznivalót, hogy másnap reggel ötször annyi idő lenne kijavítani. Úgyhogy inkább meghagyom másnapra mind a 10-et, persze másnap jön mellé még 30, meg más feladatok, meg ott van körülöttem 5 ember, akik folyton pofáznak beszélgetnek, ketten közülük spanyolul, tényleg szünet nélkül sutyorognak-vihorásznak (vagy ha épp nincs mit csinálniuk, akkor hangosan beszélnek), és bár mindketten nagyon cukik és nagyon sokat segítettek nekem, ez akkor is nagyon zavaró tud lenni, szerdán rájuk is szóltam félig viccesen, hogy van, aki dolgozna ám. (Az egyikük ma van utoljára, mert gyakornok, ami részben jó, mert legalább nem fognak annyit pof beszélni, részben viszont az ő munkáját is nekünk kell csinálni ezentúl... meg a másik gyakornokunkét is, aki szintén ma van utoljára. Á, nem para.)
És mindeközben persze amikor a time sheetet kitöltöm a hó végén, mindig figyelmeztetnek, hogy nehogy ám valahol több szerepeljen, mint 8 óra/nap, mert az nem lehet, hogy annyi. Ja, ha nem lehet, akkor nyilván nem is annyi. 
És mindeközben ott motoszkál a fejemben, hogy még csak másfél hónapja dolgozom, csak 26 éves vagyok, el tudtam helyezkedni a szakmámban (ahogy vesszük), ráadásul külföldön, tök jól keresek, és ez mind nem elég ahhoz, hogy ha eszembe jut a hétfő (vagy a tetszőleges következő munkanap), akkor ne támadjon sírhatnékom. És nem érzem, hogy én ezt évekig tudnám csinálni, viszont azt se tudom, hogy mi mást csinálhatnék, hiányzik a fordítás, de arról is tudom, hogy napi 8 órában egy idő után megunnám - de legalább nem lenne ilyen nyomás, és eltitkolandó túlóra meg pláne nem, persze ez az EU-s intézményekre vonatkozik, that's the dream -, de közben meg milyen már, hogy csak a kényelem miatt mennék máshova, ismétlem, 26 évesen? 
Végiggondoltam, és a cégünkön belül nincs egyetlen olyan pozíció se, ami egy kicsit is érdekelne. A főnököm nem akarnék lenni, az ugyanez a gályázás úgy, hogy még beosztottjaim is vannak (B. erre mondta, hogy akkor úgy sózhatnék rájuk feladatokat, ahogy nem szégyellek, de szerintem nem ez a point). Amúgy a főnököm 9 éve dolgozik itt, ugyanúgy kezdte, mint én, de esküszöm nem értem, hogy lehet ezt 9 éve csinálni... ez tipikusan olyan adminisztratív munka, ami szellemileg egyáltalán nem kielégítő (ezért hiányzik a fordítás - és belegondolva, egy kicsit a tolmácsolás is), pörgés van meg szervezés, meg nagyon gyorsan kell döntést hozni kb. mindenben, meg ha szerencséje van az embernek, akkor legalább két idegennyelvet használ napi szinten, de ennyi. Kilenc év?! Már 9 hét is soknak tűnik.
Nemtom, mit kezdjek ezzel az egésszel, mindenesetre megpróbálom a Linguistic assistant-EPSÓ-t, az is persze részben önáltatás, mert az ugyanilyen jellegű munka, csak kisebb nyomás alatt és sokkal támogatóbb munkahelyi közegben. Hiányzik a fordítás. 

Más: elkezdtem nézni A hidat (Broen/Bron), mert annyi jót olvastam róla, tényleg remek. A Saga Norént alakító színésznő minimum Oscart érdemelne, ha nem Nobel-díjat. Ilyen jól játszani egy aspergeres (?) karaktert...


És tessék néhány kép tegnapról, mert anélkül nem múlhat el bejegyzés:









Véletlenül megtaláltuk a lengyel követséget, nem messze tőlünk.
Ez meg egy... wait for it... szakközépiskola!
És egy zsidó temetőt is találtunk. Miket nem talál az ember!...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése