2016. szeptember 27., kedd

évfordulós bejegyzés - epic fail

Ez a poszt eredetileg a Határátkelőnek íródott, de visszatáncoltam. A tegnap esti, első két újraolvasáskor még egyetértettem magammal, de ma, amikor már harmadszor láttam a szöveget, nem. Mindenesetre mivel tegnap este úgy gondoltam, hogy ez a bejegyzés méltó emléket állítana az első 365 napnak, amit Luxemburgban töltöttem, ide kiteszem ("kicsivel" mégiscsak kevesebben olvasnak itt, mint a HÁ-n olvastak volna).

"Ezt a bejegyzést legalább ötször kezdtem el eddig, öt különböző forgatókönyvvel a fejemben, de egyik sem tetszett eléggé (felötlik, s eldobom). Hátha most.

Előre bocsátom, hogy inkább „lelkizős”, mint gyakorlatias poszt lesz – így sikerült. De ha valaki valamilyen gyakorlati infóra kíváncsi, természetesen szívesen válaszolok. :)

Az elmúlt egy évből nekem a legnagyobb lecke az, hogy (majdnem) minden a hozzáálláson múlik. Hangsúlyozom, ez nekem a legnagyobb lecke, az én életemre igaz – vagy legalábbis az én életem elmúlt egy évére –, és egyáltalán nem tartom általános igazságnak, mert nagyon sokszor nem tudunk a körülményekre hatással lenni.

Nekem ez elsőként abban nyilvánult meg, hogy nagyon nyitott szívvel jöttem ide tavaly. Régóta vágytam külföldre, régóta vágytam a gyakornokságra, és ez volt A Lehetőség, amit ajándékként fogadtam. Nyitott szívvel jöttem, azaz gyakorlatilag már azelőtt szerettem itt lenni, hogy megérkeztem volna: biztos voltam benne, hogy nekem ez jó lesz. Nem azért, mert annak kell lennie, hanem mert miért ne lenne jó? Olyasmit csinálok majd, amihez értek és amit szeretek, egy olyan helyen, ami a Google képtalálatai alapján nem csúnya, mindennek tetejébe Fannival, szóval még ha valami félre is siklana, akkor is lesz kinek a vállán kisírnom magam – hát hol romolhatna ez el?

Amikor megérkeztem, nem győztem kapkodni a fejem: minden mennyire cuki, mennyire szép, hát milyen kék az ég! Milyen gyönyörű a táj! A város! Itt is egy viadukt, ott is egy patak, mindenhol random palotácskák, minden rendezett, tiszta, szép. Az ügyintézés gördülékeny, mindenki kedvesen, barátságosan szól hozzám, a boltban mosolyognak az eladók, a buszon köszönnek a sofőrök, mindez az első pár napban kuriózumnak számított. Aztán a gyakornokság maga: pont olyan volt, amilyennek elképzeltem, vagy talán (biztosan) még jobb. Minden tökéletes.

Aztán B. kapott munkát, majd én is kaptam munkát, sikerült elköltöznünk, szóval azóta is minden tökéletes, végre kórust is sikerült találnom… Igen, van de!

De egy ideje sokszor van honvágyam. De sokszor bosszant olyasmi, ami korábban nem zavart. De sokszor nem érzem a munkámat szinkronban a képességeimmel. De sokszor megfordul a fejemben, hogy haza kéne menni. De, de, de.

Közben velem is megtörtént, ami előbb-utóbb minden, fiatalon expattá vált emberrel megtörténik: meghalt a nagypapám. Ez is olyasmi, ami a honvágyat és a megmaradt nagymamám (meg további családtagjaim) iránti aggódásomat és szeretetemet erősíti, illetve nyilván erősebben merül fel ilyenkor a hazaköltözés gondolata. Nem voltam ott. Lemaradtam róla. Már soha többet nem csinálhatom vissza. És az ittmaradással azt is vállalom, hogy az összes többi hozzátartozómról is lemaradok. Ahogy közben ők is rólam. A skype és társai nem helyettesítik a fizikai együttlét lehetőségét. Legalábbis nálam/nálunk nem. Nekem az nem ugyanaz.

De muszáj ezen túllépni. Ez az én életem, nem tehetem meg saját magammal szemben (sem), hogy nem hozom ki belőle a lehető legtöbbet. Márpedig ha hátat fordítanék mindannak, amit itt már elértem a nulláról (!), és hazamennék a kiábrándult, elégedetlen, bevándorlóellenes, átpolitizált, mutyizó, szétrohadó állami egészségügyi és oktatási rendszerrel rendelkező, keserű, szegény Magyarországra, akkor csak magammal (és persze a férjemmel és az összes leendő gyerekünkkel) szúrnék ki. Lehet, hogy megtalálnám ott, ami itt hiányzik, ahogy ez vice versa is igaz, de nem véletlenül akartam eljönni olyan sokáig, és nem véletlenül érzem itt jól magam most megint, egy párhetes honvágy-hullám végetértével. Augusztusban voltam otthon másfél hetet, az utolsó napon volt a nagypapám temetése, és nehéz volt kiheverni – nem (csak) a temetést, hanem az otthonlétet, hogy mindig kéznél volt a családom és a barátaim, mindig volt kivel mit csinálni. Mostanra sikerült visszaérnem lélekben is. Ebben sokat segített, hogy az elmúlt egy év sikertelen próbálkozásai után két hete végre találtam kórust, ahol igazán jól érzem magam, és hogy mostanra a munkahelyemen is kijöttem a nyári hullámvölgyből.

Szerintem ez is hozzáállás kérdése, hogy túlteszem-e magam a honvágyon vagy átadom neki magam, próbálok-e dafke beilleszkedni, kötődési pontokat találni az új helyen, vagy szenvedek, hogy hiányoznak az eddigi kötődési pontok. És itt jön a képbe egy talán még érzékenyebb téma: B. hallani sem akar a hazaköltözésről. Egyáltalán soha. Én viszont úgy tervezem, hogy Luxemburg nem örökre szól. Ez önmagában még nem feloldhatatlan ellentét, mert a most „egyáltalán soha nem akarok hazamenni” enyhülhet az évek folyamán, viszont amikor pár hete komolyan úgy gondoltam, hogy egy-két évnél tovább én nem fogom itt bírni, és beszélgettünk erről, akkor elgondolkoztam, hogy ha tényleg úgy döntenék mondjuk egy év múlva, hogy nekem elég volt, de ő meg maradni akarna, akkor mi lenne?...

Visszatérve a poszt elejéhez, azt gondolom, hogy ha bármilyen országba mentem volna abban a lélekállapotban, amiben tavaly idejöttem, ugyanennyire beleszerettem volna, és ugyanígy érezném most magam. Emiatt is mondom azt, hogy ha valaki nem érzi azt egyértelműen, hogy neki bárhol máshol jobb lenne, mint Magyarországon, akkor maradjon, mert fölösleges úgy menni valahova, hogy utána csak panaszkodik az ember (pl. az időjárásra, amiről többnyire előre lehet tudni, hogy milyen lesz). Lehet menni kíváncsiságból, meg kalandvágyból, persze, sőt, de hosszabb távra tervezni csak optimistán és nyitottan lehet.

Ezt érzem/gondolom egy év után. Lehet, hogy jövő ilyenkor teljesen másképp fogom látni a helyzetet. A műsorváltozás jogát fenntartom."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése