2016. november 22., kedd

november

Kilenc feliratkozott olvasó? Hát meg vagyok hatva, komolyan. :)) 

Pont a napokban olvastam Milonkánál a kérdést, hogy ki miért blogol, és meg is válaszoltam kommentben, aztán belegondoltam, hogy úristen, én az utóbbi időben milyen ritkán írok, és akkor is nem tudom, elég uncsin, én legalábbis belülről néha így érzem. Persze van, hogy elkap az ihlet, jön a csí meg a flow, és érzem, hogy hú, ez most milyen frappáns lett, de az utóbbi időben egyre ritkábban érzek ilyet, és bár tudom, hogy sajnálni fogom, hogy tegnap se írtam, meg a múlt héten sem meg előtte sem, és egyre nehezebb felvenni a saját fonalamat, de hát nem lehet erőltetni, pedig én szeretnék nem csak mesélni, hanem élvezetesen mesélni, és ha nem érzem az ihletet, akkor nem tudok írni (Coelho). Úgy tűnik, mások élete jobban érdekel, mint az, hogy a sajátomról írjak, mert a mások blogjait bezzeg rendszeresen olvasom, sőt, van, amit naponta két-háromszor is megnézek, van-e újdonság.

De most azért megpróbálok írni is, már csak a future me kedvéért is, a változatosság kedvéért a mindennapokról. Munka, nyilván. Mióta én vagyok a majdnemfőnök (de facto nem majdnem), annyival jobban érzem magam. Nem amiatt, mert több hatalmat éreznék a kezemben, hanem mert muszáj képben lennem és döntést hoznom (és néha utasításokat adnom), és ezekben jó vagyok. Meg egy csomó emberrel kell nap mint nap írásban/szóban/telefonon kommunikálnom, és ebben is jó vagyok. És iszonyat jó bent a hangulat, tényleg, mióta ez az új team van, minden nap van valami, amin nevetni lehet, meg mindent kommentálunk meg kiventillálunk egymásnak, hát nem éppen egy professzionális közeg, ha valaki kívülről betéved. Előre félek, hogy lesz, amikor visszajön az igazi főni... :P És ezzel párhuzamosan a nem közvetlen kollégáimmal is egyre jobb a viszonyom, most már mindenkiről tudok annyi személyeset, hogy ne kelljen small talkolni, és lehessen másról is beszélni, mint az időjárás, vagy hogy mit csinált / fog csinálni hétvégén. 
Azt nem mondom, hogy minden részét szeretem annak, amit csinálok. Amit a legjobban szeretek, az az, amikor fel kell deríteni valamilyen problematikus esetet, hogy ki hol rontott el mit? (néha én vagyok az alany), meg amikor az európai bizottsági kapcsolattartóink valami lehetetlent kérnek, de megcsináljuk (és amikor hálásak érte!, na az az igazi), meg az is nagyon jó, amikor a kis csapatomban a többiek tök ügyesen megoldanak valami issue-t, az olyan jó érzés, hogy na, hát tőlem tudják, hogy hogy kell. :)) És azt is szeretem, amikor valamilyen, szöveggel kapcsolatos problémát kell megoldanom (kb. minden egyes magyar-angol fordításnál segítenem kell a lektornak) - ilyenből az volt a legextrémebb, amikor egy magyar-angol fordításban a fordító véletlenül (?) kihagyott két mondatot, vagyis azokat magyarul hagyta, nem fordította le, és megkért a lektor, hogy fordítsam már le én, mert a fordító annyira szar, hogy akkor már inkább én csináljam meg (ez sokkal hízelgőbb volt élőben, mint amilyennek így hangzik), és majd átírja, ha kell, és végül nem is javított bele semmit. :D
Amit legkevésbé szeretek, az a Bizottságtól érkező hivatalos visszajelzések teljes ügyintézése (az ő belsős fordítóik hetente random szövegeink random fordításainak random 10%-át, de az adott szövegnek legalább egy oldalát ellenőrzik, és ennek kétféle eredménye van: elfogadható vagy nem elfogadható, utóbbi esetben az adott fordítás árának 50%-át vissza kell, hogy fizessük), nem is azért, mert amikor nem fogadnak el egy fordítást, akkor az anyagi veszteséggel jár, hanem mert irtó macerás, és ráadásul a macera egy része abszolút fölösleges. A cégnek van ugyanis egy amerikai része is, máig nem tudom, ők mi a pékkel foglalkoznak (a számunkra abszolút fölösleges macera kreálásán kívül), de az a lényeg, hogy ők használnak egy online felületet az összes, bármilyen ügyféltől érkező bármilyen jellegű feedback adminisztrálására, és nyár óta nekünk is ezt KELL használnunk. Ez egy ilyen tipik amerikai dolog, mindennek nevet kell adni, Csupa Nagybetűvel, biztos ami biztos, például a feedbackeket többek között a következő kategóriák egyikébe kell besorolni: Minor Nonconformance, Major Nonconformance, Improvement Opportunity, Non Issue. Most tessék mondani, melyik nonconformance nem lehetőség a fejlődésre? :P Aztán, ha az ember adminisztrálta, hogy mondjuk major nonconformance, mert félrefordítás, akkor utána választani kell, hogy mit csinálok/tam, hogyaszongya, Corrective Action vagy Correction (nem ugyanaz!!!) vagy Preventive Action, és az pontosan mi volt, miért, ki, hogyan, mikor, stb-stb. Mindez egy baromi lassú és abszolút nem 21. századi online felületen, amit "nem fognak megváltoztatni, de szóljunk, ha van javaslatunk, hogy hogyan lehetne felhasználóbarátabb" (kettővel feletti főnököm). Nekem van egy javaslatom, eltaláltátok.

Fú, most bezzeg annyi dolog van még a fejemben... Például a kórus! Ott is egyre inkább része vagyok a társaságnak, mondjuk rendesen teszek is érte, ottmaradok, amikor iszunk a próba után (minden hónap első próbája), odamegyek új emberekhez, kedvesen beszélgetek stb. Még mindig nehéz hétfő esténként elindulni itthonról - 8-kor kezdődik a kornyika -, de mikor már ott vagyok, nagyon jó. A Requiem mellett még énekeljük Barbertől az Agnus Deit, ami eredetileg egy vonósnégyes volt, de a szerző saját maga átírta kórusra; elég szenvedősen indult, de tegnap már megláttam a fényt az alagút végén és hallottam, hogy ez egyszer szép lesz, templomban meg libabőr. Lassú is meg néha elég magas is, meg két alt van (én a felsőben vagyok, mert az alt kettő az a tartomány, ahol nemhogy azt nem tudom eldönteni, hogy ugyanazt éneklem-e, mint a mögöttem/mellettem álló, de azt sem, hogy ha nem, akkor én vagyok-e magasabban vagy ő :D), de tényleg szép, amikor már nem szenvedünk annyit, hogy milyen nehéz, hanem helyette inkább elég levegőt veszünk és időben. A Requiem meg még mindig király. :) 
A legutóbbi poszt-próbikus ivászaton (sic) elkezdtem random beszélgetni egy nővel, aki valamiért nagyon szimpatikus volt az arca alapján, kiderült, hogy brit, és konkrétan énekes (!), amúgy szoprán, és mielőtt Luxemburgba költözött a (nála sokkal fiatalabb, ezt ő mesélte el) férjével, Normandiában volt kóruskarnagy és magánénektanár 8 évig. Még más dolgokat is megtudtam, ld. zárójel, de nekem ez volt az érdekes, és a múlt héten meg is kérdeztem, hogy nem akar-e engem korrepetálni, mert szükségem is lenne rá meg simán jó is lenne, és örömmel belement, és holnap megyek hozzá először. :)) 
Ja, és van most egy tök izgi projekt, amiben még nem tudom, benne leszek-e, mert létszámkorlát van: van egy kortárs, eredetileg angol színdarab, The Events / Les Événements, a Breivik-féle mészárlást dolgozza fel, és szerepel benne egy kórus, mindig abból a városból, ahol épp bemutatják a darabot, április 1-jén itt. És valahogy pont minket talált meg a rendező/szervező, úgyhogy a luxemburgi előadáson mi leszünk a kórus, hát ez mennyire menő már? 15-40 fő játszhatja a kórust, és egy próbát kell reprodukálniuk, kell énekelni egy saját darabot, meg 4-5, a rendező által előírt dalt, de hogy hogy viselkednek a színpadon, mozognak-e, stb., az teljesen rajtuk múlik. 

Továbbá a múlt hétvégén Fannival Brüsszelben voltunk, megünnepelni a két hónappal korábbi szülinapját (micsináljak, most volt értelmes árú a repjegy), annyira jó volt, voltunk a Mini Europe-ban, a képregénymúzeumban, a Mort Subite-ben sörözni (kötelező:D), gofriztunk, megnéztük a Manneken Pist (csak futólag), az Atomiumot kivilágítva (karácsonyfadísz), ettünk francia hagymalevest (csak hogy bosszantsuk a belgákat), jó sokat beszélgettünk, Varró Danit olvastunk fel és masszíroztuk egymást felváltva (fúj már), és újból megállapítottuk, hogy nekünk egy városban kéne lakni, azért mégiscsak az lenne a jó. 

És most meg az van, amiket fent leírtam, hogy minden jó, most talán a blogos lemaradást is sikerült valamelyest bepótolnom, úgyhogy megyek is hajat mosni és aludni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése