2016. december 17., szombat

milyen (volt) itthon

Fúúúúú, hát aaaaannyira jól kimaxoltam ezt a hetet, el se hinnétek...! 

Ja, nem. 

Úgy volt, hogy apróra meg volt tervezve a hét, hogy szombat reggeltől következő szombat estig kivel mit mikor hol fogok csinálni (fújmár). Szombat reggeltől kedd estig ez teljesen zökkenőmentesen meg is valósult, sőt spontán pluszivászatprogram is alakult, pont úgy alakult minden, ahogy terveztem. Volt család, Fanni, Gondnokok, kórus, A képzelt beteg a Bábszínházban, séta a belvárosban, ebéd Virágékkal, gyors kávé a feketében, ügyintézés az okmányirodában (van ügyfélkapum!), kirándulás Budafokra az időközben felújult lakásunkba, brunch, előkarácsony-utószülinap, ami szem-szájnak ingere.



És aztán szerda reggel 38,5. Majd 38,9. Majd 39,5. Majd 39,7. Ez így fokozatosan estig, amikor is anyu felhívta az ügyeletet. Külön szép a történetben, hogy két vacogás közben kiderítettem (Benedek utánanézett), hogy a luxemburgi EU-s tb-kártyám december 16-án, azaz két nappal később (!!!) jár le - amúgy pár hónapja igényeltük, mert akkor is az utolsó pillanatban szembesültünk vele, hogy mindjárt lejár, csak akkor nem is szorultam rá az eü-re külföldön... Anyways, az orvos telefonon elmondta anyunak, hogy mi a teendő - addigra már túl voltunk egy hűtőfürdőn meg egy borogatáson meg pár Nurofenen és Ibuprofénen (melyik hülye nem adott nekem eleve Algopyrint?!), úgyhogy jött még egy hűtőfürdő, illetve két Algopyrin, meg egy telefon anyu iskolájába, hogy nem megy másnap, mert mint a régi szép időkben, itthon kell maradnia a kislányával, akinek negyven fokos láza van... 
Long story short, mára megszűnt a lázam és végre öt percnél tovább is felkeltem az ágyból - minden készen áll, hogy holnap visszarepüljek Luxemburgba és hétfőn mehessek dolgozni. Yay!

Egy részem néha úgy érzi, hogy jó ez az itthoni (= budapesti) kényelem, hogy minden van, amit csak szeretnék, a szülői gondoskodástól a barátnőkön át a turikig (egyben sem voltam, mikor?). Egy másik, hogy milyen szép ez a város. De egy ezeknél erősebb részem ezen a héten azt érezte, hogy hiányzik az a hely, ahol nem panaszkodik mindenki folyamatosan és nincs állandó gyanakvás, és nem minden megoldandó probléma, és nem szorul össze a gyomrom, amikor a buszon tőlem másfél méterre egy nagymagyarországos-fekete hoodie-s kopasz srác szájából kihallom, hogy "migráns"... Nem akarok itt lenni, sajnálom, most nem, így nem. A barátnőimet, barátaimat, családomat bármikor szívesen lát(ogat)om, de ezt a légkört még a négy aktív napom alatt is nehéz volt elviselni. Én kint biztonságban érzem magam, pénzügyileg is, de ami fontosabb, lelkileg, nem kell migránsozástól, zsidózástól, instant személyeskedéstől tartanom (és eszembe se jut, hogy ezek vannak, valószínűleg ezért rázott meg annyira a fenti migránsozás). 

Szörnyű, de úgy érzem, hogy attól is gyógyultam meg ilyen gyorsan, mert motivál(t), hogy ha lemegy a lázam, holnap visszamehetek - még azzal együtt is, hogy így a tervezett programok 60%-át (legalább!) nem sikerült megvalósítanom. Ez biztos egy új fázisa a határátkelésnek, és majd lesz egy békés, lenyugodott is, nagyon remélem, amikor a két ország nem fog bennem ilyen ellentétben állni. 

2 megjegyzés:

  1. oh nagyon sajnalom, hogy igy alakult! a negativ erzeseket is, bar tokre megertem, nalam is sokszor hasonlo :( jo utat vissza es nyugodt ev veget!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. majd legközelebb... :) köszi, Nektek meg jó utat majd haza és boldog ünnepeket! (aaaannyira durva, hogy tavaly ilyenkor ott voltam a benti karácsonyon, és januárban oda mentem vissza...!)

      Törlés