2018. március 17., szombat

<3 Tajvan <3 (2017. dec. 22-31.)

Valahogy úgy kezdődött bő egy éve, hogy B. elkezdte rágni a fülemet, hogy menjünk már messzebb Európánál, menjünk karácsonykor, fedezzünk föl valami újat. Elméletben egyet is értettem vele, mégis meglepően nehéz volt meggyőznie - mindig találtam kifogást: nem megyek olyan országba, ahol nőként nem érzem magam komfortosan, nem megyek olyan országba, ahol rossz a közbiztonság, nem megyek olyan országba, ahova átszállással lehet csak eljutni (félek a repüléstől, és szeretek “végleg” leszállni a gépről), stb.-stb., így lett végül Tajvan, mégpedig nem csak azért, mert Párizsból közvetlen repülő van, hanem mert “elég kicsi ahhoz, hogy 9 nap alatt érdemben felfedezhessük” (mi ezt akkor így képzeltük). Április végén vettük meg a jegyeket, aztán lassan elkezdtük az utat is megtervezni, illetve B. fogta magát és megtervezte. Úgy általában kettőnk közül ő foglalkozott ezzel aktívan, én valahogy szkeptikus voltam, annyira messze volt az egész, hogy egy-két héttel az utazás előttig tényleg egyáltalán nem is érdekelt különösebben. Azért persze én is foglalkoztam vele, főleg a szállások kiválasztásával és lefoglalásával, erre majd még visszatérek.
Európából kimenni nem csak azt jelentette, hogy egészen mást fogunk látni, tapasztalni, enni, inni, érezni, mint eddig bárhol, ahol jártunk, hanem hogy sokkal több szempontot kell figyelembe venni az utazás tervezésekor. Például kellettek külön védőoltások, hepatitisz A és tetanusz, amik közül egyik se különösebben szokatlan, de mégis szükség volt rájuk, vagy hogy a tajvani állami wifi használatához előre regisztrálni kell online útlevélszámmal és születési dátummal, vagy hogy az egyik túraútvonalhoz előre írásos engedély kell a nemzeti parktól és a helyi rendőrőrstől (!). Persze ez mind megtörténhet bárhol, de nekünk új volt. :)
Hogy a konkrétumokra térjek, elég pontos tervvel indultunk útnak, hála B.-nek, aki tényleg mindennek utánanézett, és amit csak lehet, előre elintézett/megszervezett/elolvasott. Óriási segítségünkre volt egyébként a TripAdvisor, meg az egyéb, a neten található angol nyelvű beszámolók, mert ott helyben nem mindig lett volna minden egyértelmű - részben azért sem, mert a tajvaniak meglepően nem tudnak angolul (engem legalábbis meglepett). Ja igen, még annyit Tajvan hátteréhez, ez nem tudom, mennyire közismert, hogy Kína és a világ nagyon nagy része szerint Kínához tartozik, saját maga és még 19 ország szerint pedig önálló állam. A hivatalos neve Kínai Köztársaság, a lakói kínaiul beszélnek. Nem derült ki számunkra, hogy az identitásuk inkább kínai vagy inkább tajvani, de ez már önmagában mutatja, hogy nem egy mindennapi szigetről van szó. Egy helyi szerint “Kína óriási, mi csak egy pici sziget vagyunk, mégis félnek tőlünk, a demokráciánktól”.

Tehát bő 12 óra repülés után, december 23-án reggel 7 előtt valamivel landoltunk a tajpeji repülőtéren, és a következő kép fogadott:

Mit ne mondjak, a repülésparámon nem segített, hogy egy olyan légitársaságot használunk, amelyik a gépeire Hello Kittyt tesz (és ekkor még nem is tudtuk, hogy visszafele pont ilyennel fogunk jönni, amin még a sütin a marcipán is Hello Kitty alakú lesz :D)...
A tajpeji reptéren várt ránk az első kihívás: pénzt kellett szereznünk. Előzőleg már a netről kiderült, hogy a mi bankkártyáinkat nem minden automata fogja elfogadni, de tudtuk, hogy melyek igen, úgyhogy olyannal próbálkoztunk - sikertelenül. Végül a nálunk levő euró nagy részét váltottuk be (ennek később még lesz jelentősége), kb. 27 000 tajvani dollárra, majd szembesülnünk kellett vele, hogy az automata, amiből a metróra kellett jegyet venni, csak aprót fogadott el, úgyhogy vissza kellett menni a pénzváltóhoz, ahol szemrebbenés nélkül felváltottak nekünk egy csomó pénzt. Ja, mindezt miután félórát álltunk sorba az útlevél-ellenőrzéshez, úgyhogy végül másfél órával az érkezés után értünk ki a reptérről… De még előtte kiderült, hogy az előre gondosan regisztrált állami wifink nem működik, úgyhogy azt is el kellett intézni. De végül csak elindultunk. Sütött a nap, gyönyörű zöld volt minden, izgatottan vártuk az előttünk álló kalandokat, és szerintem egy kicsit nem is hittük el, hogy amire hónapokat vártunk, most végre megtörténik. Ezt a fázist minden utazásban nagyon szeretem. :)

1. Hualien megye és a Taroko Nemzeti Park
A metróval a pályaudvarra mentünk, ahol kultúrsokként ért a guggolós wc - ismertem már ezt a Baltikumból meg a Balkánról, mégis nagyon meglepett, hogy Tajvanon is ilyen van. Szerencsére a legtöbb helyen van rendes “ülős” wc is, és lehet választani. Ha már szóbakerült a wc, el kell, hogy mondjam, hogy ha listát kellene írnom azokról a dolgokról, amik a legjobban tetszettek Tajvanon, akkor az első helyek egyikén a nyilvános wc-k állnának: minden metrómegállóban legalább kettő, de inkább három, minden turistalátványosság, park, köztér, középület, stb. közelében számos, tiszta, tágas nyilvános wc áll rendelkezésre ingyen és bérmentve. (Egyébként a guggolós wc sokkal higiénikusabb és bizonyos szempontból kényelmesebb is, mint az ülős, de hát #komfortzóna.)
Bocsánat, hogy folyton elkalandozok, csak hát a sok új benyomás ugye… :) Szóval az első állomásunk a Taroko Nemzeti Park volt, a Google képek szerintem elég érv, hogy miért. Eléggé készen voltunk azért, mire odaértünk, nem aludtunk semennyit se a repülőn, se utána a háromórás vonatúton, mert hát az óceánparton mentünk, muszáj volt nézelődni.







Sophia, a szállásadónk széles mosollyal és friss naranccsal fogadott, és nem értette, miért nem hívtuk fel az állomásról, hogy jöjjön értünk… :) Ő egyébként a többiekhez képest jól beszélt angolul, sok hibával ugyan, de gazdag szókinccsel és mindent értett, amit mondtunk. Legkedvesebb mondatom tőle a “how fun!” :) És ő maga is elég fun volt, folyton nevetett, mosolygott, nagyon kedves jelenség volt.
24-én kirándultunk a nemzeti parkban, részben saját terveinket, részben Sophia ajánlását követve. A Taroko Nemzeti Park tulajdonképpen a Liwu folyó sziklás-vadregényes szurdokvölgye, amelyből különböző túraútvonalak ágaznak el, elég sok van belőlük, változó hosszal és nehézséggel. Három túrát csináltunk meg végül aznap, ha jól emlékszem, és egy megkezdett negyediket végül azért nem, mert sajnos ránksötétedett (fél 6 körül megy le a Nap). Amikor azt mondom, “túra”, nem kell valami őrületes sportteljesítményre gondolni, inkább sétára a természetben, néha szintemelkedéssel. :)














Itt meg kell említenem egy olyan jelenséget, amivel biztos találkoztak már, akik Kínában vagy Thaiföldön jártak: az éjszakai piacokat. Nem is jelenség, inkább intézmény. Tulajdonképpen street foodról van szó, egy nagyobb téren vagy egy utcában egy csomó bódét állítanak föl és sötétedéstől kb. éjfélig működik a piac: főleg kaja, de mindenféle ruházati cikk, szuvenír, illetve “kihalászós” játékgépek mindenféle szörnyű plüss- vagy műanyag játékkal. És óriási tömeg. Bizonyos piacokon igazi játékok is vannak, mint a vurstliban: céllövölde, műanyag halak kihalászása a vízből, és sok olyan standot is láttunk, ahol jósoltatni lehetett. Nekünk illetve a legtöbb idelátogatónak a kaja a lényeg: olcsó és változatos, lehet mindenből csak egy-egy darabot kipróbálni, ha nem tetszik, nem kell egy egész adagot otthagyni, kíváncsi turistáknak ideális. A teljesség igénye nélkül a következőket lehet kipróbálni: helyben grillezett húsok (2017. áprilisban tiltották be a kutyahúsfogyasztást!), tenger gyümölcsei, tészta, “kínai leves” (tészta, húslé, csontos főtt hús), friss gyümölcsök és belőlük készült frissen facsart gyümölcslé vagy (tej)turmix, büdös tofu (ez egy létező kaja, amit a helyiek imádnak), hússal és/vagy káposztával töltött főtt vagy sült batyu (dumpling), sütemények, gyümölcsös tört jég, ami a megszólalásig úgy néz ki az avatatlan szemlélő számára, mint a gyümölcsrizs, vörösbab-pasztával vagy vaníliakrémmel vagy csokoládéval vagy zöldteás krémmel töltött, palacsintatésztából készült sütemény, fűszeres grillezett kukorica… és akkor ezek csak azok, amik kapásból eszembe jutottak. Kedvenc kombinációm az első estétől fogva a fűszeres grillezett kukorica és a friss (lehetőleg kaktusz)gyümölcs, verhetetlen. Az első naptól fogva, amikor csak lehetett, az éjszakai piacon ettünk esténként, és egy-két csalódástól (pl. grillezett tintahal, aminek az illata sokkal jobb volt, mint akár az állaga, akár az íze) eltekintve mindig ez bizonyult a legjobb választásnak.
Szóval 23-án és 24-én este is elvonatoztunk Hualien Citybe, hogy a kirándulások után az éjszakai piacon vacsorázzunk. A második nap már taxival mentünk a vasútállomásról, mint az igazi elkényeztetett nyugati turisták. :D





25-én, karácsony napján mentünk arra a túraútvonalra a Taroko Nemzeti Parkban, ahova külön előre engedély kellett, és nyilatkozat, amelynek a végén azt kellett alárni, hogy “I more than comply with the above requirements” (több mint megfelelek a fenti előírásoknak). :)) Ez a túraútvonal a Zhuilu (ejtsd: zsuilu) Old Trail vagy Old Road. Engedély azért kellett külön, mert az útvonalat nagyon nehéznek hirdetik, az út háromnegyede meredeken felfele visz, az utolsó negyede pedig egy szikla szélén nagyon magasan, tériszonyosok tényleg kerüljék, mert nem egy életbiztosítás. :D Az út mentére ígértek mérges kígyókat meg mérges darazsakat, utóbbiból egyet-egyet láttunk felfele meg lefele, de nem érdekeltük őket. A táv nem sok, az eredeti útvonal hossza 10 km, de ebből 7 le van zárva, szóval igazából két és fél kilométert kell menni fölfele, és 500 métert a sziklafalon, majd vissza ugyanez. Reggel 7-től 10-ig engedik be az embereket, és hétköznap legfeljebb 96-an, hétvégén és ünnepnapon legfeljebb 156-an mehetnek be naponta. Ezért is kell előre jelentkezni - mi eredetileg 24-én mentünk volna, de akkorra már beteltek a helyek (nem lehet nagyon sokkal előbb regisztrálni), pedig az egy vasárnap volt, amikor 156-an mehettek. (December 25. és 26. hétköznapok Tajvanon.) Ráadásul a jelentkezésnél meg kellett adni valakit, akit veszély esetén értesíthetnek, és ez a valaki csak tajvani állampolgár lehetett - szerencsére Sophia lelkesen vállalkozott erre, úgyhogy 25-én ott álltunk százötven kinyomtatott papírral reggel 8:20-kor a túraútvonal bejáratánál, amit az őr előttünk nyitott ki, majd lelakatolt mögöttünk, úgyhogy nem volt más, csak előre, azaz fölfelé… Úgyhogy elindultunk, és valóban, 2 és fél kilométeren át meredeken kaptattunk fölfele az elképzelhetetlen páratartalomban, szerencsére nem sütött a nap, különben nagyon meleg lett volna, így rendben volt. Marha fárasztó volt, tény, de tényleg csak türelemre meg időre volt szükség (meg vízre!). És aztán fönt a kilátás, hát abszolút megérte, de főleg az adrenalin miatt, hogy baromi magasan, a szikla szélén, egy szál kapaszkodóval… Tisztább időben jóval szebb lett volna a kilátás, nem mintha így nem tetszett volna. :) Csak a sok papírmunka meg körülményes jelentkezés miatt nekem kicsit nagyobb volt a füstje, mint a lángja ennek a túrának. A legnagyobb élmény itt inkább az volt, amikor a szembejövőkkel boldog karácsonyt és sok sikert kívántunk egymásnak. :)











2. Kaohsiung
25-én délután repültünk a következő állomásra, Kaohsiungba - szívesebben vonatoztunk volna végig a parton, hogy lássuk az óceánt, de az nyolc órába telt volna, így a Taroko szurdokvölgyéből gyakorlatilag egyből a hualieni reptérre taxiztunk, éhesen, fáradtan, izzadtan. A repülés eseménytelen volt, mi voltunk az egyetlen külföldiek láthatóan.
Kaohsiungban a szállásunk a belváros közepén volt, ide a reptérről metróval utaztunk, és mint utóbb kiderült, az a megálló, ahol le kellett szállnunk, az egyik fő helyi látványosság volt:


Az első meglepetés másnap reggel ért (engem): a hotelben a reggeli tradicionális kínai/tajvani menü volt, alternatíva nélkül: két nagy, hússal és káposztával töltött főtt batyu (dumpling), és szójatej. Szerencsére B. örömmel bevállalta a batyukat, a szójatejet köszöntük, nem kértük, és aztán amikor elindultunk, az első adandó alkalommal vettem kávét meg kaját.
A második meglepetés közvetlenül azután ért (mindkettőnket), hogy kiléptünk az ajtón: rettenetesen párás és szmogos levegő és NAGYON meleg. Már nem emlékszem, hány fok volt, valószínűleg nem volt több huszonkét-huszonháromnál, de a pára miatt sokkal melegebbnek éreztük. Hősleg elkirándultunk a Lotus tóhoz, aminek alig látszott a túlpartja a szmogban.




Maga a tó is eléggé ki volt száradva, volt egy része, ahol elvileg a névadó lótuszok voltak, hát rettenetes állapotban kókadoztak szegények. Mi is eléggé kókadoztunk, de azért igyekeztük kihozni a dologból a legtöbbet, és elsétálni a szembenlévő két toronyhoz, amikről közelebb érve kiderült, hogy egy-egy pagoda, amelyekbe egy sárkány- illetve egy tigris formájú bejáraton lehet bejutni, a falakon mindenféle tanulságos történettel, például:


(ez még nem az)



A pagodák maguk nagyon szépek voltak, végig gyönyörű, gazdag illusztrációkkal, sajnos ahhoz nem volt türelmünk, hogy utánanézzünk, pontosan mi kit/mit ábrázol, de még így is jó volt csak nézelődni. Azt nagyon sajnáltam, hogy a szmog miatt a kilátás abszolút nem volt élvezhető, de az még így is látszott, hogy a százméteres körzetben megtekinthető látnivalók töredékére lesz csak lehetőségünk, annyi minden van ott a tó körül (közben a belvárosban meg sehol semmi). Így aztán megnéztük, amit tudtunk. Például egy másik pagoda bejáratánál kétszáz teknőst. :D Vagy egy igen gazdagon díszített taoista (?) templomot.










Újra a "földön":





Két és fél teknős a kétszázból




Oké, most komolyan, hogy lehet egy olyan vallást komolyan venni, aminek műanyag mesefigurái vannak?!


A templomokról csak annyit, hogy még első nap Hualien Cityben mentünk be az első templomunkba, és hát elájultunk a rengeteg aranytól meg színektől meg tömjéntől, meg tényleg azt se tudtuk, hova nézzünk, annyira nem templom-jellege volt a helynek judeokeresztény európai szemmel, hogy teljesen lehengerelt mindkettőnket. Ott egy bácsi elkezdte nekünk magyarázni, hogy kinek emelték a templomot, de csak arra emlékszem, hogy egy harcosról volt szó, a többit nem értettük / elmosta a jetlag (meg az azóta eltelt két hónap). Általánosságban a templomokra visszatérve, jellegükben nekünk tök egyforma volt mind, de igazából volt külön taoista, külön buddhista, és ki tudja, még milyen, és mindegyik más isteneket tisztel, rá lehet keresni egyesével a neten, hogy “yyy templom: eredetileg xxx isten tiszteletére emelték, de a mellékhajókban vagy száz másik istent is lehet imádni”. Az egyetlen dolog, amit a templomokban egészen biztosan be tudtunk lőni, azok az áldozatok voltak, egy nagy kőasztalon egy csomó rizs, narancs, stb., és ezeket ott lehetett helyben kapni, csinos kis csomagokba összeállítva, hogy a kedves híveknek ne kelljen ezzel külön fáradni. De volt olyan templom (Tajpejben), ahol számunkra értelmezhetetlen módon hátul “ügyfélkapu” működött, mi neveztük el így természetesen, de az volt a lényeg, hogy a templommal egy épületben, a templomjellegű nagy közösségi tér és az “oltár” mögött egy csomó kis ablak, egy csomó ember sorban ülve, és fel-felvillanó sorszámok az ablakok fölött, és láthatóan valami ügyintézés zajlott. Próbáltunk utánanézni, hogy ez mi lehet és miért, de sehol nem írtak róla, lehet, hogy ez egy teljesen bevett dolog, a templomban ügyet intézni.

Visszatérve Kaohsiungba, itt elkövettünk egy elég nagy baklövést, illetve még reggel követtük el azzal, hogy a szálláson felejtettük a térképet, úgyhogy találomra elindultunk az egyik irányba, ami egyébként jónak bizonyult, csak még mindig pára volt és baromi meleg, úgyhogy mentünk-mentünk-mendegéltünk, aztán föladtuk. Eredetileg egyébként a Monkey Mountainhez indultunk, de sose értünk volna oda gyalog, és ha jól emlékszem, abban maradtunk, hogy ha oda is érnénk, akkor se maradna idő semmi másra, és csak egy napunk volt összesen. Úgyhogy eldöntöttük, hogy fogunk egy taxit, elmegyünk kajálni, aztán kimegyünk a tengerpartra. Természetesen bár addig minden sarkon nyolc taxi állt, mihelyt eldöntöttük, hogy nekünk is kell egy, mind egy szálig eltűntek, és már felkészültünk, hogy gyalog kell visszamennünk a városba a szmogban és párában, és elindultunk egy nagy főút mentén, magunkban elátkozva az összes taxist, aki nem átall nem ott lenni, amikor szükségünk lenne rá, amikor egyszer csak megláttunk egy taxit egy baromi nagy kereszteződés másik oldalán! Úgyhogy mégse ragadtunk ott azóta is, hanem visszataxiztunk a városba, mégpedig egyenesen a TripAdvisor által ajánlott legjobb marhahúsos-tésztás (beef noodle) helyhez, és hát tényleg ez volt az egyik legkiemelkedőbb kulináris élményünk az egész tajvani kirándulás alatt: nem tudom, hogy mit csinálnak a marhahússal és a tésztával, de valahogy olyan puhára és finomra van főzve a hús, és olyan isteni húslében úszik az egész, hogy az összhatás mennyei (a hely neve Gang Yuan, ha valaki esetleg szeretné kipróbálni). Hivatalosan egyébként leves, de simán elmegy egy egész ebédnek.



Innen, most már tartva magunkat a majomtalan tervhez, kimentünk a tengerpartra, ami valamiféle kortárs művészeti kiállításnak adott helyet, a házfalaktól kezdve az indokolatlan tereptárgyakig.






kaktuszgyümölcs-fagyi :) (nem a kiállítás része, ehető)








A parton sétálva jutottunk arra, hogy át kéne kompozni Cijinre, ahol Kaohsiung homokos strandja található, mert milyen már az, hogy itt vagyunk egy szigeten már vagy négy egész napja, aztán nem láttuk még közelről az óceánt. Tengert. Ócánt. Vizet. Úgyhogy nagy nehezen megkerestük és némi segítséggel meg is találtuk a kompot, és tökéletes időzítéssel pont naplementére értünk a festői Cijin beach-re.




Az egyik legjobban sikerült képem :)

3. Nap-Hold tó <3
Elképesztő, hogy mi minden fért bele december 26-ába, mert még aznap este elutaztunk vonattal és busszal a Nap-Hold tóhoz (egész pontosan Yuchi településre), amelynek a másnapi kerékpárral való körbekerülése volt a cél. Ezt a programot vártam a leginkább, és tényleg olyan is volt, vagy még olyanabb, mint amilyennek elképzeltem. A tó körül részben szuperül kiépített bicikliút van, részben az autóúton kell menni, de szerencsére sehol se volt öldöklő forgalom. Az út mentén pedig különféle látványosságok és programok csábítják az arra tévedőt: természetesen számtalan templom és pagoda, de van hajózási és libegőzési lehetőség is, illetve lehet csak simán kirándulni is. Át is adom a szót a képeknek:



A reggeli elég disappointing volt, a helyi Mekibe (Mos Burger) kaptunk utalványt, ott akkora szendvics van, hogy az ember fél fogára se elég, és elég lassú a kiszolgálás, de cserébe nagyon szép panoráma van a tóra... amikor felszáll a pára :P


Ennek a biciklinek a lakatkulcsa sajnos azóta is nálunk van... :/ :D











Millió páfrányok völgye



Összefutottam pár buddhista (?) szezetesnénivel, akik érdeklődtek, hogy hova vagyok valósi, Magyarországra üres tekintet, Európára meglepett "áááá" volt a reakció (az egyikük tolmácsolt). :)




Megálló a lombkoronaszinten egy elég húzós emelkedő után.



Uzsonna (vagy tízórai): friss papaya és kaktuszgyümölcs :)





A híres tajvani teatojás :)

"Igazi" banán: sokkal kisebb, de tömzsibb és édesebb és laktatóbb, mint a "mienk", és pirosas-rózaszínes a héja.







Ezt leginkább csak a méretek érzékeltetése végett mutatom, gyűjtöttem pár nagyon szép színű őszi levelet (Neked, Anyu), de sajnos nem élték túl a másnapi tajpeji utat :(








Másnap reggeli színek:


4. Tajpej
És el is érkezett december 28-a, és ezzel mi is az út utolsó állomására, Tajpejbe. Sajnos a szállással jól bevásároltunk, de most már merüljön ez a rész a feledés jótékony homályába, és inkább elmesélem, mi mindent csináltunk Tajvan fővárosában. Először is meglátogattuk a Taipei 101-et, ami a világ nyolcadik legmagasabb épülete, és megnéztük a jó szürke várost:


A szobánk legalább cuki volt :)

  










Ez a bazinagy golyó tartja egyensúlyban a tornyot és akadályozza meg, hogy kilengjen a szél hatására.



Lentről egyébként sokkal kevésbé szürke, rengeteg a park, a zöldterület, és meglepő módon egyáltalán nem volt szmog. Na de mindegy, egyelőre ezt ugye nem tudjuk, mert itt még következett egy elég szerencsétlen incidens az éjszakai piacra igyekezve: kezdett elfogyni a készpénzünk, sőt, már alig volt, úgyhogy gondoltuk, leveszünk egy 7/11 boltban az automatából (a 7/11 mindenhol van és mindent is lehet benne kapni, illetve lehet benne telefonálni, pénzt felvenni, rezsiszámlát befizetni, faxolni, fénymásolni, stb.), mert azt még olvastuk korábban a neten, hogy azok az automaták működnek külföldi bankkártyával is. Na igen, de csak hitelkártyával, mi meg annak - mivel csak online vásárlásra használjuk - nem tudjuk a pin-kódját. Illetve B. azt mondta, neki rémlik, hogy mi az, és “úgyis három próbálkozásunk van”, szóval megpróbálja. Megpróbálta, az automata meg elnyelte a kártyáját, kiadott egy blokkot, hogy aszongya transaction fail, és ennyi. Úgyhogy akkor következett egy elég fájdalmas óra, amíg a bolt egyébként nagyon segítőkész személyzetével és egy banki alkalmazott telefonos segítségével sikerült kideríteni, hogy ennek a kártyának annyi, és soha nem látjuk már viszont: mivel külföldi kártya és nem volt jó a pin-kód, az automata azonnal elnyelte és blokkolta, mert ilyenkor az az alapfeltételezés, hogy biztos lopott. Igazából így, hogy kiderült, hogy a kártya használhatatlan lenne bárkinek, aki esetleg valahogy kiszedné a gépből (kizárt), megnyugodtunk, és már csak az volt a kérdés, honnan lesz pénzünk. :D De aztán aznap este összeszámoltuk a kis euróinkat, és másnap bementünk egy bankba és mint a középkorban, beváltottuk, és jelentem, nem haltunk éhen az utolsó három napban (sem).

Tajpejben a kulináris kalandjaink nagy része a Raohe utcai éjszakai piacon játszódott, ahova minden este újra és újra hűségesen visszatértünk, és igyekeztünk a komfortzónánkon belül a lehető legtöbb dolgot kipróbálni.














Másnap (29-én) először a szállásunk közvetlen közelében levő Beitou gyógyvizes forráshoz mentünk a szikrázó napsütésben, de nem fürödtünk:


Gyakori, hogy a metrómegállókban levő wc-knél élőben lehet követni, melyik fülke szabad... :D Nehogy az ember értékes másodperceket veszítsen kopogtatással.

Könyvtár











Innen pedig a (természetesen felálványozott) Csang kaj-Sek mauzóleumhoz vezetett az utunk, ahol végre a magunkfajta, a távol-keleti történelemben egyáltalán nem jártas turista is tájékozódhatott Tajvan múltjáról. Csang kaj-Sek életéről mindent meg lehetett tudni a legapróbb részletekig, és természetesen a mauzóleum csupa szépet meg hősieset írt róla, de nekünk nem volt egyértelmű, hogy akkor ő most pozitív vagy negatív szereplő tulajdonképpen, illetve hogy ma vajon milyen a megítélése. Az óriási szobra azért inkább visszatetszést kelt, mint szimpátiát, pláne az őrségváltás előtte.










A mauzóleum után ismét a természet felé vettük az irányt, elsőként a Daan Forest parkba, ami nevéhez hűen kicsit tényleg olyan, mintha az ember egy erdőben lenne, de nem azért, mert olyan rengeteg lenne a fa vagy olyan óriási lenne a területe, hanem mert annyi állat lakik benne - egy csomó (vízi)madár és sok-sok fekete mókus -, hogy az ember teljesen elfelejti, hogy amúgy egy zsúfolt és forgalmas főváros közepén van. Még jégmadarat is láttunk!










Sajnos a minőség nem túl jó, de jégmadár :)



Mivel eddigre egyértelmű lett, hogy nagyon kevés időnk van Tajpejben (Tajvanon úgy általában), a park után egy másik múzeumba mentünk, mégpedig a “2-28 incidens” múzeumába, ez az 1947. február 28-i, a kínai kormány által véresen levert felkelésről szól, ami, mit ad Isten, részben az akkori Tajvani Rádió épületében zajlott (amiben ma a múzeum van) - csoda, hogy a két magyar turista érezte a kapcsolódási pontot? :) A kiállítás képei sajnos csak kínaiul voltak feliratozva, de lehetett kölcsönözni angol nyelvű audioguide-ot, amely rendkívül részletesen vezette le a rádió politikai jelentőségétől kezdve a február 28-i események előzményein át a felkelés leveréséig az összes apró mozzanatot. Magáról az “incidensről” bőven lehet online anyagot találni, szóval nem is részletezem, nekünk is a legérdekesebb az ‘56-tal való párhuzam volt. Az kiderült így laikusként is, hogy a múzeum (bár semmi interaktivitás vagy modernitás nem volt benne felfedezhető, az audioguide-on mint olyanon kívül) nagyon jó karban és nagy becsben van tartva.
A kiállítás legérdekesebb része a recepciós hölgy volt, aki megkérdezte, mikor már mentünk volna el, hogy mi volt a véleményünk, és a diplomatikus vállrángatást nem fogadta el válaszul! Egy másodperc alatt mély politikai témákba bonyolódtunk, és itt hangzott el az a mondat, amit az elején már említettem, hogy “Kína óriási, de félnek a mi demokráciánktól”. A hölgy rendkívül tájékozottnak bizonyult egyébként, tudta, hol van Magyarország, és mondta is, hogy régi vágya oda eljutni, meg emlékezett, hogy az “még Tajvannál is kisebb” ország, és kérdezte, hogy és a mi szüleink milyen nemzetiségűek? És elég nehezen akarta megérteni, hogy nálunk magyarnak szokás lenni a felmenőknek, és az a ritka, ha más országból származik valaki. (Tajvanon a standard válasz az, hogy Kínából származnak az illető szülei.) És amikor szóbakerült, hogy mi mindent láttunk már Tajpejben, Csang kaj-Sek mauzóleumára rögtön mondta a hölgy, hogy ja, az a diktátor


Emlékmű az "incidensben" meggyilkoltak emlékére

A múzeumban
Egy újabb, ezúttal sajnos esős látogatást tettünk a Raohe utcai piacra vacsora céljából, majd kidőltünk.

Utolsó előtti napunkon a Yeliu (vagy Yehliu) Geoparkba mentünk, amely egy földnyelv az óceánon, és az ún. tündérkéményeiről híres, ezek olyan nem túl széles, az erózió által kialakított sziklatornyok, melyek általában kiszáradt vízgyűjtő területen találhatóak. Rendkívül látványosak, különösen a háborgó óceán tőszomszédságában, így nem csoda, hogy csak úgy özönlenek ide a turisták.











És eljött december 31-e, az év és ezzel a tajvani nyaralásunk utolsó napja. Nem voltak már nagy terveink, de előttünk volt az egész nap, a gépünk ugyanis csak 23:50-kor szállt föl. De azért három látnivaló így is belefért a napba: az első az Elephant Mountain, ami igazából egy baromi meredek lépcsősor egy kisebb hegyre, ahonnan tiszta időben remek kilátás nyílhat Tajpejre. Sajnos fogalmam sincs, hogy ez igaz-e, ugyanis mi csöpögő esőben és óriási párában voltunk ott, és az orrunkig se láttunk. :( Azért az a rengeteg zöld meg oxigén így is megérte!










A második a Tajpeji Botanikus Kert volt, amit már csak azért is érdemes volt megnézni, mert ott találkoztunk a “lassúgyors madárral”, persze mi hívjuk így, a hivatalos neve maláj bakcsó. Ennek a madárnak az a jellegzetessége, hogy rendkívül, de tényleg idegtépően lassan mozog, jól megfontolja a lépés minden egyes részletét, nem kapkodja el. Aztán amikor az óvatlan szemlélő egy tizedmásodpercre félrenéz, majd vissza, sehol semmi, a madár eltűnt. Figyelmesebben körülnézve kiderül, hogy ott van, ott emelgeti a lábát már megint elképesztően lassan, öt méterre az előző helyétől. Na de hogy került oda…? És főleg: MIKOR?! :D










(Ő nem a maláj bakcsó!)
A botanikus kert után viszont már nem nagyon tudtuk, mit kezdjünk magunkkal, hűvös volt, lógott az eső lába, elfáradtunk… végülis elmentünk Csang kaj-Sek Shilin Rezidenciájába, ami tulajdonképpen egy épületegyüttes egy park közepén, de az a park akkora volt, hogy mi csak a legelejét néztük meg, a rózsakertben fotózkodó kínaiakkal. :D





Szóval végülis ez lett az utolsó program, eltekintve egy utolsó utáni Raohe utcai látogatástól #hamubasültpogácsa. Aztán kimentünk a reptérre, és bizony visszafele egy olyan géppel repültünk, amin kívül és belül is Hello Kitty volt… És sajnos végül nem 23:50-kor, hanem már idén szálltunk fel, viszont a gép félig üres volt, úgyhogy egészen sokat tudtunk aludni.

Összességében Tajvan egy hihetetlen színes kaland volt, nagyon örülök, hogy mentünk, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Csak vigyetek elég készpénzt. ;)

Ui.: Bónusz Párizs január elsejéről.





2 megjegyzés:

  1. Na most tudtalak elolvasni, köszi a beszámolót! :) (Mivel én munkaügyben voltam, kb. semmit se láttam, úgyhogy jó volt olvasni :P)

    VálaszTörlés