2018. december 14., péntek

10 meglepetés a határátkelés után

Megjelent ma egy lista a Határátkelő blogon, amelynek rendszeres és hűséges olvasója, időnként vendégszerzője is vagyok, tíz olyan dologról, amelyet "bárcsak előre [azaz a külföldre költözés előtt] tudtunk volna". Mivel nagy barátja vagyok a listáknak, és a felsorolt pontokról többnyire azt gondolom, hogy igenis lehet előre tudni, maximum az ember nem szívesen néz ezekkel szembe, vagy van olyan mázlista, hogy nem (mind) vonatkoznak rá, gondoltam, megírom, mi az a tíz dolog, ami engem meglepett Luxemburgban (vagy általánosságban Nemmagyarországon). Azt nem tudom, jó lett volna-e, ha ezeket előre tudom, de abban biztos vagyok, hogy ha tudom is előre, akkor is jöttem volna.

#1 Hogy ez az ország tényleg (m)ennyire kicsi

Magyarként, azt gondoltam, tudom, milyen egy kis országban élni. Nem tudtam. :D Nem is a méret a lényeg (!), hanem hogy ilyen közel van a külföld, és ennyire nem is tűnik már föl, ha átlépem a határt. 

Ezzel összefüggésben:

#2 Hogy a távolság-érzet (m)ennyire relatív

Budapesten egy külső kerületben laktunk, de viszonylag jó közlekedéssel. Az egyetemre 50-60 perc alatt jutottam be, és ez jónak számított, és nekem ez volt a normális. Itt ugyanennyi idő sok, és minden, amit az ember félórán belül nem ér el, messze van.

#3 Hogy három év alatt (m)ennyire elfelejtek franciául

Ez csalódás, és kifejezetten Luxemburggal kapcsolatos - a francia az egyik hivatalos nyelv, mégse használom soha. Jó: szinte soha. Tegnap például felhívtam az autószervizt, mert Istvánnéra rá kéne nézni így 34000 km-nél (nyolc hónap alatt majdnem ugyanannyit tettünk bele, mint az első gazdája másfél év alatt! nem mintha verseny lenne ;)). Néha beszélek a biztosítóval, takarítónővel, postással, kalauzzal, eladóval, stb, szóval nagyjából lefedem a kilencedikes franciakönyv szituációit. A francia kollégáimmal is franciául beszélgetek, meg néha néhány nemfranciával is, de ez ritka és korlátozott szókincset kíván csak. Jobb híján franciául olvasok, de az messze nem ugyanaz. 

Ugyanakkor:

#4 Hogy három év alatt (m)ennyire megtanulok angolul élni

Egy frankofón országban. Nókomment. Alig negyedórája jöttem haza a buszon, és körülöttem öt különböző ember/csoport beszélgetett - mindenki kivétel nélkül angolul. 
Ez történik, ha az ember napi 9-10 órában angolul beszél, utána meg megfeledkezik magáról és angolul olvas és/vagy néz sorozatot...

És még mindig ennél a témánál maradva:

#5 Hogy (m)ennyire elbizonytalanodik a magyartudásom

Ez olyasmi, amire ha figyelmeztettek volna, se hittem volna el. B.-vel itthon magyarul beszélünk, a blogot magyarul írom, igyekszem sok szépirodalmat is olvasni magyarul, de sokszor érzem, hogy ez nem elég. A leggyakrabban használt szófordulatok már angolul jönnek ki a számon - mert úgy gyorsabb -, észre se veszem, és B.-vel egy "magyar" beszélgetésünknek legalább 10-15%-a angol. Amikor októberben otthon voltam, gyakran azon kaptam magam, hogy nem vagyok biztos benne, hogy egy adott szituációban mit is kell mondani, hogy kell kérni, megköszönni, megy még a tegeződés, vagy már magázódni illene-e, stb., ez most tök hülyén hangzik, de tényleg így volt, és engem lepett meg a legjobban. A magyar szókincsem is egyre korlátozottabb, nem csak a francia... Most lett egy magyar kolléganőm, ez lehet, hogy némileg lelassítja a folyamatot.

#6 Hogy egy nagyhercegségben élni (m)ennyire pont ugyanolyan, mint egy köztársaságban

Nem voltak előfeltételezéseim mondjuk, és igazából visszagondolva abban sem vagyok biztos, hogy benne volt a tudatomban, mielőtt kiköltöztem, hogy itt tulajdonképpen monarchia van, de mindenesetre ez a mindennapi életre semmilyen hatással nincs, ugyanúgy a parlament hozza a döntéseket, csak itt nem a köztársasági elnök írja alá a jogszabályokat, hanem a nagyherceg. 

#7 Hogy (m)ennyire szép a természet

Nem is csak az, hogy szép, hanem hogy ez mennyivel nagyobb jelentőséget kap, ha az ember olyan helyen él, ahol a kulturális felhozatal nem elég változatos, és így kirándulással tölti ki azt az időt, amit Budapesten egy színházban töltött volna. És élvezi!

De:

#8 Hogy (m)ennyire hiányozni fog a magyar kulturális és közélet

Na, ez soha eszembe nem jutott szempontként. Pláne nem a közélet! :D De nem az a része hiányzik, amikor megőrülök a tehetetlenségtől, hogy már megint milyen aljasságot vittek keresztül - ez a része így is megvan sajnos. Hanem az összekacsintás, az odatartozás-érzés, a félszavakból is értjük egymást például egy áthallásos színdarab nézésekor, vagy akár egy tüntetésre menet a villamoson, amikor azt nézem, na, ki megy még ugyanoda?, vagy amikor ugyanazt az ellenzéki hetilapot olvassuk valakivel a bkv-n... 
Nagyon hiányzik a magyar nyelvű színház, politikától teljesen függetlenül, egy angol darabot láttam eddig itt színházban, de valahogy nem ért el hozzám, nem tudom, ezt még gyakorolni kell. 

#9 Hogy (m)ennyire szűk itt a munkaerőpiac*

Ez talán az egyetlen olyan dolog, amire azt mondom, hogy ha tudtam volna előre, akkor lehet, hogy jobban meggondolom, hogy maradjunk-e. Persze (országot/munkát) váltani mindig lehet, ha úgy adódik... Utánanézhettem volna, de 2015 őszén olyan eufóriában jöttem ki, hogy akkora rózsaszín felhő a világon nincs**, mint amekkorát én akkor Luxemburg köré láttam. 
*az én végzettségem és tapasztalatom felől nézve
**olyan óriási, hogy még mindig van belőle

#10 Hogy (m)ennyire idegen lesz Magyarország / Hogy (m)ennyire megtalálom magam az itteni mentalitásban

Ez rettenetesen szomorú és egyben nagyon örömteli dolog. Az eredeti Határátkelő-posztban is szerepel valami olyasmi, hogy az ember már nem tudja, milyen is az otthon, meg hol is van az otthon. De itt nem is arra gondolok, hogy hol érzem magam otthon, mert azt nem tudnám definiálni, inkább arra, hogy érzem magam felszabadultan önmagamnak. Itt. Sajnos. Itt, ahol mindenki partnerként kezeli a másikat, nem az ellenséget gyanítja benne, és azt vizslatja, hogy vajon mivel akarja átverni. Itt nincs szükség a bizalmatlanságra. Nincs trükközés, átverés, mert fölösleges. Hihetetlen megkönnyebbülés, hogy én, aki Magyarországon naivnak éreztem magam, amiért elsőre megbíztam az emberekben, vadidegenekben is, itt nem is kell, hogy ezen külön gondolkodjak. És nem kell azon se gondolkodnom, hogy kinek mit mondhatok, mert úristenmitfoggondolni. Irreleváns. A fontos kérdésekről nagyjából mindenki egyformán gondolkodik. Ha meg nem, akkor itt van olyan vitakultúra, hogy udvariasan elmondjuk egymásnak, miért nem értünk egyet (élőben vagy virtuálisan), és ebből is az derül ki, hogy az alapokban igenis egyetértünk: egyenrangú félként kezeljük egymást és tiszteljük egymás véleményét. A többi meg szinte mindegy is. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése