2020. július 14., kedd

baba az élet

Meg kell, hogy mondjam, eddig sokkal könnyebb a kisbabás lét, mint amire számítottam. (Kivéve a szoptatást, amivel komoly nehézségeim voltak az első másfél hétben, de már ezen a fronton is minden a legnagyobb rendben. De erre nem tudom, hogy lehetett volna fölkészülni előre. Talán lelkileg, hogy ok, hogy k*vára fáj, de akkor is ki kell tartani?) Mostanra kialakult valamiféle rutin is, persze nincsenek illúzióim, hogy ezt majd örökre sikerül tartani, de egyelőre még aludni is jut idő, meg olyan úri huncutságokra is, mint a blogírás. Éjszaka (11 után) egyszer kell kelni, 2 és 3 között, és szerencsére kb. félóra alatt le tudjuk zavarni az evés-büfiztetés-pelenkázás(-evés) szentháromságot(-négyességet), és utána reggel 6-negyed 7-ig nyugi van*. Napközben is többször van 2-3 órás hosszú alvás, olyankor én is szoktam aludni (nem minden egyes alkalommal azért), és takarodó olyan fél 11-11 körül. Evés igény szerint. Fürdetés minden másnap, séta mindennap a délutáni alvás+evés után (és persze egy következő délutáni/koraesti alvás közben, mert a babakocsiban mindig elalszik). Pelenkázás nonstop, néha egy órán belül háromszor, esetenként teljes ruhacserével. :D 

Egyelőre ezekből a tevékenységekből áll az élet, közben azért igyekszünk B.-vel mindketten felnőttéletet is élni, egyelőre főleg virtuálisan, de például három napja átjött a két szomszédunk babanézőbe, és két óra teljesen érdemi beszélgetést sikerült velük folytatni D. jelenlétében. 

Az első pár nap lelkileg (vagy inkább úgy mondom, hormonálisan) nagyon durva volt, legalábbis a "normális" önmagamhoz képest, lépten-nyomon elbőgtem magam, többnyire csak elérzékenyültem a bébi cukiságán, de volt, hogy még ennyi okom se volt rá, egyszerűen csak jöttek a könnyek minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Az első sírásroham akkor volt, amikor először föl kellett állnom a kórházi ágyból a műtét után, és a szegény nővérke azt se tudta, hova kapjon, mit mondjon, hogy vigasztaljon, nem akarta elhinni, hogy nem a sebem fáj, annyira zokogtam, és közben próbáltam neki mondani, hogy semmi se fáj, nincs semmi bajom, de tényleg - hát utólag kicsit vicces, de akkor tényleg azt éreztem, hogy soha nem fogom tudni abbahagyni a sírást. Azóta sikerült (mindannyiszor, és aztán kb. egy hete végleg), és teljesen önmagamnak érzem magam újra.  

De a legeslegfőbb, hogy naponta ötszázszor elmondjuk a bébinek, hogy milyen cuki, ügyes, szép, kedves, stb., és akármilyen álmos(ak) vagyok(unk) is egy-egy hajnali keléskor, abszolút kárpótol, ahogy rám(nk) néz figyelmesen, kezd mosolyogni, egyáltalán, (a)hogy van, és egymásba is újra beleszerettünk fújmár.  ♥ ♥ ♥ 



*Ezt a posztot tegnap kezdtem el írni, és természetesen nem kellett volna ilyesmiket elkiabálnom, mert mára virradóra meg pont nem így alakult. :D 

7 megjegyzés:

  1. Nagyon cukik és ügyesek vagytok! 😍

    Jöhet ám nyugodtan a "fújmár" kontent, nekem tetszik! 😉

    VálaszTörlés
  2. Jol csinaljatok! (De miert pelenkazol ejszaka is?)

    Most mar latom, hogy koraszulott ikrekkel milyen mas dimenzio volt nekunk az eleje...akkor csak nem ertettem miert nem megy...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! (Azóta már leszoktam róla :-))
      Jesszus, hát az nagyon kemény lehetett sok szempontból! Most mennyi idősek?

      Törlés
    2. Hát, az ikrek az egy teljesen más műfaj, szerintem nem is lehet összehasonlítani a "normál" gyerekekkel.

      Törlés
    3. :) (a legjobb tanacs volt, hogy ejjel ne pelenkazzunk, kiveve ha muszaj...nem sokszor kellett :))

      Az volt,23-an ketevesek lesznek :) szoval neha elgondolkodom, milyen lehet eggyel...

      Törlés