Velencei-nemtó
Tegnap lebicikliztem a tópartra, hogy a saját szememmel lássam a pusztulást. Hát nagyon nyomasztó élmény volt. A strand teljesen töküres volt, sehol egy lélek - illetve rajtam kívül két másik katasztrófaturista volt ott, oké -, a büfé bezárva, minden totál elhagyatott, síri csönd. Egy augusztusi vasárnap délelőtt! A kiszáradt tómederben sétálgattam egy kicsit, és egyszerűen elkezdtem sírni, annyira szomorú volt az egész, és olyan félelmetes. Még madárcsicsergés se nagyon hallatszott. Ha nem lett volna 140 fok és/vagy be lettem volna kenve naptejjel, besétáltam volna a kis vízbe, de így nem akartam, így is leégtem egy picit abban a negyedórában. Meg nem is volt a víz túl bizalomgerjesztő, nagyon sekély, nagyon trutyis. MENNYIT strandoltam én itt a gárdonyi barátnőmmel, anyukámmal, meg később a felnőttkori barátnőimmel! Nagyon remélem, hogy lesz még itt újra víz, és ez még nem a vége...
