a "nyár" vége

Múlt szerdán tartottam még egy budapesti napot, az iszonyú forróságban. A katasztrófaturizmus jegyében a kibővített Margisztigeten kezdtem a programot, hát, érdekes volt, és elég szörnyű, de azzal a reménnyel mentem oda, hogy ilyet többet nem fogok látni, ezért meg akarom nézni mindenképp. 

Ahogy jöttem már elfele, egyszer csak nagyon ismerős hangot hallottam: gyerekkori legjobb barátnőm apukája szólongatta az unokáját, a barátnőm kisfiát! Hát alig hittem a fülemnek! A barátnőm sajnos nem volt velük, de így is nagyon-nagyon örültem, hogy összefutottunk, és ők is nagyon megölelgettek, meg nagyon cukin érdeklődtek a családom többi tagja felől (kb. képben voltak, ezzel a barátnőmmel online azért nagyon gyakran beszélek, és legutóbb júniusban találkoztunk, de évi egynél nem szoktunk többször). Annyira megmelengette a szívemet ez a teljesen véletlen találkozás, hogy mindenképp meg akartam itt örökíteni :)

Aznap este volt Gondnoktalálkozó, az is szuper volt, a Vakvarjúba mentünk, mennyei volt a kaja, meg nagyon jól néz ki az étterem maga is, és tök jót dumáltunk meg sokat röhögtünk, nagyon minőségi közös idő volt. Elbúcsúzni szomorú volt utána, bassza meg az 1000 km. Nem lehet (nem is kell?) hozzászokni...

Amúgy az utolsó magyarországi napok részben már munkával teltek, most aug. 19-ig csak félmunkaidőben dolgozom, délelőttönként. A kánikulát nagyon rosszul viseltem, de a szálláson hálistennek volt légkondi, úgyhogy legalább dolgozni emberi hőmérsékletben tudtam. Dani nonstop medencézett, hála a szüleimnek, és délutánonként én is becsatlakoztam hozzá.

Pénteken aztán szedtük a sátorfánkat, és hazarepültünk - tök jó élmény Danival kettesben repülni, ezt már legutóbb is megállapítottam. Mihelyt érzi, hogy van rajta némi felelősség, sokkal komolyabban veszi magát, és sokkal együttműködőbb, és most többször is kellett segítenie nekem, mert egyrészt elég sok volt a cuccunk, másrészt még Ferihegyen letört a kedvenc zöld kisbőröndünk fogantyúja, úgyhogy onnantól azt kicsit komplikáltabb volt vinni. A repülőn a legesleghátsó sorban ültünk, végig beszélgettünk, énekeltünk (Halász Jutka van épp műsoron, főleg a Csiribiri, a Micimackó és a Boldog születésnapot), barkochbáztunk, Dani kajált, nagyon jól elvoltunk. A leszállás nagyon rázós volt, de egymás szemébe nézve énekeltük a Csiribirit, és közben fogtuk egymás kezét*, úgyhogy sikerült mindkettőnk idegrendszerét lenyugtatni.

Hazaérve olyan jó volt újra felfedezni a házat, a kertet, a spájzot, hogy minden elfér, ahhh! És olyan hálás vagyok B.-nek, aki már két hete itthon volt, hogy kitakarított mindenhol, szuper volt erre hazajönni.

"Felavattuk" végre a saarburgi strandot, ahol mindhárman nagyon jól éreztük magunkat, Danit ki se lehet robbantani a csúszdáról, mi is szívesen csúszunk vele, de más medencékben is elvagyunk (van egy rendes 50 m-es is, azoknak, akik neadjisten úszni mennek oda). Szombaton is és tegnap is voltunk, és ma délután is megyünk. (És a tervek szerint holnap is, az évnyitó után.) A strand mellett a másik permanens program a legózás, mert B. elhozta Budapestről a saját gyerek- és kamaszkori legóit... úgyhogy ők mindennap legóznak együtt vagy 2-3 órát. 💛

Ma bementünk Danival együtt az iskolába, be kellett vinni a tanszereket és a tankönyveket. Megismerkedtem én is végre a tanítónénijével, és megnézhettük az osztálytermet is. A legfelső (harmadik) emeleten van, elég fülledt meleg volt bent (de van légkondi!), a padok egyelőre U alakban voltak elrendezve, de nem világos, hogy ez lesz-e a végleges. 16-an lesznek a gyerekek, és legalább a fele Dani ovijából jön. :) Holnap pedig évnyitó, utána tanítás (ismerkedés) 11:50-ig, aztán szabadok a gyerekek. (Mi strandra akarunk menni :D)

*ez egy annyira bensőséges és szeretetteli pár perc volt, hogy azt gondoltam, ha most mégis meghalnék, boldogan halnék meg