Kréta, második felvonás (6-8. nap)

Először is BÚÉK mindenkinek, aki ma tartja! Még kicsit jetlagben vagyok a tegnap hosszú és NAGYON eseménydús napot követően, de egy laza háromórás ebéd utáni alvással azért szinte sikerült emberi állapotra hozni magam, úgyhogy folytatom és reményeim szerint be is fejezem a krétai beszámolót.

Szóval, december 29. Reggel kimentünk napkeltét nézni "a strandunkra" (ez az, ami az airbnb szerint "3 perc sétára" van a szállásunktól, khm), de sajnos a napkelte nem így gondolta, mert egyrészt pont egy hegy mögött lett volna látható, másrészt túl felhős volt az ég (nem kapta meg a memót, hogy B. telefonja szerint ezek egyike sem így volt). Így is szép volt, meg Dani jól eljátszott egy bambusznáddal, úgyhogy végülis elvoltunk, csak így ott ácsorogni hosszasan, hát izé. 

Aztán nekiindultunk egy kis túrának narancs- és citromligeteken keresztül, ami annyira különleges volt! Végig narancs- és citromillat (sőt, egy helyen mandarinillat) terjengett, és a látvány is egészen paradicsomi (narancsi) volt. Nem volt hosszú, de nagyon élvezetes. Ez volt nekem az egyik legnagyobb élmény Krétán, hogy nemcsak a tengerpartok gyönyörűek (és nincs két egyforma! - legalábbis azok közül, amiket mi megnéztünk), hanem a sziget belseje is, és annyiféle különböző táj van: sziklás, kopár hegyek, dúsan zöldellő legelők, olajfa- és citrusligetek, erdők (!), havas hegycsúcsok (!)... Így tök nagy élmény volt a vezetés is - majdnem 900 kilométert toltam le a 8 nap alatt -, mert mindig volt miben gyönyörködni.

Ebédre hazamentünk; Dani kedvére facsarhatott narancsot az ebédhez (neki ez volt a legnagyobb élménye :D), aztán csendespihenőben én olvastam, a fiúk aludtak. Egy magyar könyvet vittem magammal, az a címe, hogy Kacskaringó, és megdöbbentően jó volt; 20-30 éves fiatalok útkereséséről szól, humoros, de nagyon realista is, erősen lektür, de mégis igényes. Mint egy jobb blog. Na de emiatt sajnos nem is tartott ki egy hétig, kb. a negyedik napon befejeztem, és azóta egy Jodi Picoult-t olvasok, amit korábban vettem a kindle-re, amikor még használtam, de nem olvastam el, és most letöltöttem a telefonomon lévő kindle appra. Izgalmas, de eddig kicsit laposabb, mint amihez tőle szokva vagyok. Na, zárójel bezárva.

Délután végre beiktattunk egy igazi városnézést is, amire én már nagyon vágytam: Rethimnóba mentünk. Nagyon kedves óvárosa van, szűk utcácskákkal, és itt nyitva voltak boltok! - ilyet se láttunk napok óta. :D Be is mentem két szuvenírboltba, és csorgattam a nyálam a gyönyörű kerámiákra, amik közül nem vettem végül egyet sem, csak cuki teknősös hűtőmágnest, meg anyuéknak ajándékot. Iszonyú jót vacsoráztunk egy elég fancy helyen: füstölt makrélát fava (ló)babkrémmel, illetve tradicionális, juhsajttal töltött pitét marhahússal, rukkolával és paradicsommal, na meg különféle desszerteket (egy csokikrémes csokis csokit, meg egy vaníliakrémmel töltött meleg pitét, ami mézben úszott, és még ezek mellé kaptunk a ház ajándékaként rakit meg piskótát :D). 

30-án volt az utolsó egész napunk, úgyhogy volt némi (belső) nyomás, hogy meg kéne gyorsan nézni mindent, amit eddig nem - nyilván viccelek, hatalmas a sziget, eleve az északnyugati részen kívül semmit se láttunk, de azért volt egy listánk, amit szorgalmasan pipálgattunk, illetve a füstbe ment tervek helyett ugye más látnivalókat néztünk meg. Na, szóval kedden (mert állítólag 30-a kedd volt) elmentünk az Imbros-szurdokba túrázni, jó hidegben, aznapra kb. 10 fokra hűlt a levegő, és elég felhős is volt, de végül alig esett, és az is szerencsére már később, amikor kevésbé volt zavaró (nem úgy másnap, vagyis tegnap, 31-én, de ne szaladjunk előre...). Szóval ez az Imbros-szurdok a sziget belsejében található, egész magasan, kopár, vad hegyek belsejében, nagyon sajátos hangulata van, nekem borzasztóan tetszett, és őszintén szólva itt sajnáltam először igazán, hogy Dani miatt nem tudtunk végigmenni a teljes útvonalon (irányonként kb. 7 km, de én már egy iránnyal is megelégedtem volna, csak akkor hogy jutunk ugye vissza a kocsihoz). Olyan 2,5 km-t mehettünk egy irányba, ez is nagyon látványos volt, aztán visszafordultunk. Dani azért eléggé kivolt visszafelé párszor, hogy ő nem jön tovább / nem akar/tud továbbjönni, de hát ugye muszáj volt... Tény, hogy az oda-vissza utak nem könnyítik meg az ő motiváltan tartását (meg amúgy az enyémet se, sokkal jobban szeretem a körtúrákat), de annak azért örült, hogy volt "igazi hegymászás" - és mivel visszafelé lehetett csak felfelé menni, ezzel tudtuk motiválni.

kedvenc képem 

Ezután egy olyan tavernában ebédeltünk, ami egy gyönyörű völgyre nézett: dús zöld legelők barikkal (a Kingdomino megtestesülése!), körülöttük meg hegyek. Finom volt a kaja (főleg a szuvlaki), de a látvány volt igazán lenyűgöző.

Innen Georgiopouliba mentünk, ahol van egy kis kápolna kint a vízen, olyan szép! (Teljesen elbizonytalanodtam hirtelen, hogy vízen vagy vizen... 😱) Nagyon szép strand ez is, sima homokos, Dani neki is állt sarat dagasztani (elég nedves volt aznap minden), és úgy általában elég békésen elvoltunk itt egy ideig, és az esőt is megúsztuk.

kimentünk, megnéztük!

Nem maradt más hátra, mint elkölteni az utolsó vacsorát (amúgy tök vicces, egész héten bibliai történeteket olvastam Daninak a "La Bible pour les petits" című könyvből, és nagyon nagy érdeklődést mutatott), de előtte még megpróbáltunk egy kicsit várost nézni Kalyvesben, a szállásunkhoz legközelebb eső kisvárosban. Elég lepukkant. Van másfél utca, ami cuki, meg egy templom, de amúgy csomó romos épület, szemét, kosz, nincs járda, az egész elég kellemetlen. Gondolom nyáron több az élet, amikor tódulnak ide a turisták, de így télen, főleg sötétedés után, inkább nyomasztó volt. Mindenesetre azért megnéztük, ne érje szó a ház elejét; aztán az én kívánságomra visszamentünk a gránátalmás étterembe, ahol helyi kolbászt, különleges céklasalátát, illetve (nem az általunk ismert, édes!) gesztenyepürével tálalt vörösboros marhát vacsoráztunk. A kolbász volt a legjobb (pedig én kértem a fancy marhát, de végülis úgy találtam, hogy az a két íz nem igazán illik egymáshoz; a céklát meg nem szeretem sajnos, pedig milyen szép színe van, és ugye ez már elég érv lenne :D).

És eljött az este és a reggel: az utolsó nap. Esőre ébredtünk, és pakolással kezdtük a napot. 8 körül így is elindultunk a szállásról Heraklion felé, mert az volt a terv, hogy várost nézünk, aztán reptér. Végülis egész másképp alakult. Először is megálltunk pisilni teljesen véletlenszerűen az út szélén, és kiderült, hogy ott pont be lehet sétálni egy olajfaültetvényre, és épp a nap is sütött... Kell-e többet mondanom?

Aztán továbbindultunk, B. egy gyönyörű strandot nézett ki, ami tényleg lélegzetelállítóan szép volt, fehér kavicsokkal és a kék negyvenkilenc árnyalatában pompázó vízzel. Ráadásul a fényviszonyok is fantasztikusak voltak (mégse fogtunk gyanút...).

Elindultunk kicsit sétálni a part mentén, és gyönyörű sziklákat fedeztünk fel, meg egy kis világítótornyot, és hirtelen megjelent egy, majd még egy szivárvány is az égen! (De még mindig nem indultunk fejvesztve vissza az autóhoz, pedig ekkor még pont időben lettünk volna...)

Ez után a szivárványos kép után elkezdett csöpögni az eső, majd olyan zuhé jött, hogy abban a kb. 10 percben, amíg az autóhoz visszaértünk (sajnos nem volt hová beállni), konkrétan teljesen rommá áztunk, bugyiig, mindhárman. Soha az életben nem volt még rajtam ennyire vizes farmer. És sajnos nem volt más választásunk, mint azon vizesen továbbmenni, mert az eső nem állt el, sőt, egy szakaszon csak lépésben lehetett haladni a főúton, olyan rosszak voltak a látási viszonyok az eső miatt. Szóval jó kis záró kaland volt - ahogy az érkezés sem volt zökkenőmentes, a búcsú sem. Az volt az oltári szerencsénk, hogy úgy nagyjából át tudtunk öltözni szárazba a reptéren. (Városnézésről szó se lehetett az időjárás miatt.) 

itt még nem ömlött annyira, még inkább poénnak tűnt 

Mindenesetre minden jó, ha jó a vége: a reptéren töltött mintegy 4 óra tök jól telt (ahhoz képest, hogy 4 óra volt :D), a gépen pont a jó oldalon ültünk ahhoz, hogy végig lássuk a naplementét; Frankfurtból hazafelé összeszedtük anyut a Hahnon, és hóesésben értünk haza. 😊