Kedves Naplóm!

Most olyan jó napjaink vannak, kár lenne nem írni róluk... Pénteken találkoztam megint M.-mel, a 11 (!) éve Párizsban élő lengyel barátommal, aki január óta Luxemburg párizsi nagykövetségén dolgozik (pedig én azt gondoltam, ilyen pozícióba csak állampolgárt vesznek föl) valami kulturális izéként, és most legalább kéthavonta jár ide, annyira jó. Előtte nagyon hosszan, évekig nem találkoztunk, és az utolsó (talán 2018-as) találkozónk előtt is évente legfeljebb egyszer. Úgyhogy most el vagyunk kényeztetve - és remélem, meghosszabbítják a szerződését december után, mert bár teljesen máshol tartunk az életben és egész más miliőkben mozgunk, nagyon jólesik ilyen gyakran látni egymást. Most legutóbb arról lelkiztünk hosszasan, hogy milyen nehéz az, amikor az ember érzi, hogy ahol éppen dolgozik, az nem az igazi, de egyszerűen nem tudja még magának se megfogalmazni, hogy oké, de mit csinálna helyette szívesen. M. barátnője révén került ez most szóba, aki Párizsban a Lengyel Intézet könyvesboltjában dolgozik már hosszú évek óta, és most kezd kiégni (azért ez így 32 évesen elég szörnyen hangzik), de nem tudja, mit kezdjen magával, és igazából a kiégést is M. diagnosztizálta csak mindenféle jelekből, elejtett szavakból, a barátnője nem verbalizálta egyelőre így explicite, hogy bármi ne lenne oké. M.-nek ez a nagykövetségi állás még friss, élvezi is nagyon, szóval nála nem aktuális a kérdés, nálam viszont azért mindig ott motoszkál a háttérben, hogy most akkor tanszéki titkárnőként megyek vajon nyugdíjba, vagy mi?... Közben meg, amikor pörgősebb napok vannak, kifejezetten szeretem ezt a munkát, hálásak a hallgatók a segítségemért (főleg doktoranduszokkal dolgozom mostanában), sok különbözőféle feladatom van, nem unatkozom (csak ha épp nincs meló). De azért közben tudom, hogy többre vagyok hivatott, ehhez nem kell az én végzettségem, se a képességeim (csak a nyelvtudásom). Szóval nekem is ki kéne találni az életemet, még amíg nem késő.

Summa summárum, nagyon jót dumáltunk az isteni ebéd mellé, és! és! és! utána rávett, hogy társalogjunk már lengyelül is egy kicsit - úgy kb. 7 éve nem beszéltem egy szót se :D De úgy látszik, valahol az agyam egy hátsó szegletében ott raktározódtak legalább az alapszavak, mert egész jól elboldogultam végül, és nagyon büszke voltam magamra :)) 

Aztán késő délután vendégeink jöttek: a gyerekkori legjobb barátnőm, akivel '92. óta ismerjük egymást (együtt jártunk bölcsitől általános iskola végéig, és utána is kapcsolatban maradtunk) költözött haza a családjával Angliából, autóval mentek, úgyhogy itt Luxemburgban (sz)álltak meg egy éjszakára, és nyilván akkor már útbaejtettek minket is. A fiaink 10 nap különbséggel születtek, és most találkoztunk először azóta, hogy félidős terhesek voltunk. :') 

Nagyon jó volt őket látni, ha csak bő egy órára is. Közhely, de az internetnek hála olyan volt, mintha az ő kisfiukat is ismertem volna eddig is :) Azóta rendben hazaértek és ismerkednek a magyarországi új életükkel. 

Tegnap délelőtt irtó nagy szenvedések közepette lefutottam (lekocogtam) 10 km-t egy virtuális futóverseny keretében - a nevezési díj egy része lamantin-mentésre megy, úgyhogy érdemes volt!

Tegnapra is jutott szocializálódás; egy itteni magyar anyukával és (Daninál két hónappal fiatalabb) kislányával játszótereztünk, röviden meg is emlékeztem arról, hogy a kislány mintegy 3/4 óra után átmászott az ölembe :)) Nagyon cuki volt, jólesett, hogy ennyire megbízik bennem. Ilyenkor mondjuk mindig végiggondolom, hogy én mit szólnék, ha Dani lenne ennyire közvetlen egy számára idegen felnőttel, és nem tudom eldönteni, örülnék-e. 

Ja, még a játszótér előtt voltam egy bolhapiacon, amit a British Ladies of Luxembourg szerveztek, és bár a cuccok többsége érdektelen volt, egy izlandi plüsslundára azért sikerült szert tenni, és még le is alkudtam 5-ről 3 euróra - Danival azóta elválaszthatatlanok, ez az első plüss, amihez ragaszkodik 💙

Ma aztán nyugi volt (és végtelen izomláz), délelőtt főztem meg rendet raktam kicsit a lakásban, délután meg a Mosel-parton sétáltunk, gyűjtöttünk szőlőt és játszótereztünk.

Daniról kéne írnom, rengeteget fejlődött az utóbbi hetekben minden szempontból, de főleg kognitívan, elképesztő, hogy mi mindent megért és milyen ügyesen tud kommunikálni (jó, így is van nyilván, hogy nem értjük). Most elkezdett megint dumálni is, nála ez kampányszerű, hetekig semmi, aztán hirtelen jönnek új hangok, most meg 3-4 szótagot mond néha egymás után, persze egyelőre babául, de ma például a kanálra mutatva mondta, hogy "kam", szóval haladunk. Még mindig mászik, de egyre többet áll, többnyire a bal lábán talpon, a jobb lábán meg lábujjhegyen, az ujjait begörbítve, rossz nézni, de tudom, alakul majd. Elképesztően cuki, állandóan bújik, mosolyog, simogat, hálás az érdemi együttlétért ( = engem használ mászókának). Imádom.