térditisz - the one with the kórház

Sok ájulásról lesz szó a posztban, úgyhogy csak az olvassa, aki bírja az ilyesmit (én nem bírom). 

Iszonyú mázlim volt, ahhoz képest, hogy október végén volt a "sérülésem", nagyon hamar, dec. 6-ra kaptam időpontot műtétre, amit aztán egy héttel elhalasztottak, de egyébként még ez is mázli volt (főleg a poszt-op események fényében), mert 6-án épp nagyon menstruáltam... Úgyhogy hétfőn fél 11-kor bevonultam éhgyomorra, tudjuk, azt milyen jól viselem, ráadásul inni se ihattam már két órája semmit, szerencsére a szobatársammal jól megértettük egymást ebben is, és megbeszéltük, hogy na de majd a vacsorát kimaxoljuk. Kb. másfél órát kellett várni, aztán felvenni a szexi kórházi outfitet, és vittek. Rendesen elaludtam, bár azt hiszem, nem sikerült valami szép dologra gondolnom előtte, csak arra, hogy na most aludni fogok, mondjuk ez se csúnya. :D De az érzés pont olyan volt, mint öt éve, a másik térdem műtétekor, hogy igen, "jön", minden pislogással egyre kevésbé vagyok magamnál, és aztán snitt.

 
A következő kép, hogy egy középkorú ápolónő áll mellettem és mondja, hogy de hát mi ismerjük egymást, nekem szokott emailt írni, amikor nem tud próbára menni. Én meg így what? Még nem ébredtem föl? Érzésre pár perccel, a pont velem szemben levő falióra szerint bő egy órával később, amikor legközelebb felébredtem, megkérdeztem, hogy tényleg azt mondta-e, hogy nekem szokott emailt írni, amikor nem tud próbára menni. Mondta, hogy igen, hát ő is az Eurocanticában énekelt, szoprán(t). :D Mondom, jóvan... Se az arca, se a neve nem rémlett egyáltalán, és nem az altatás miatt szerintem. Aztán megjelent a dokim, és mondta, hogy a tervekkel ellentétben sikerült visszavarrni a levált porcot (eredetileg csak ki akarta szedni, ami rövidtávon gyors felépülést jelent, de hosszú távon hamar porckopáshoz vezet), jó nagy meló volt, egy órás volt végül a műtét, de minden oké, csak hát így a lábadozás baromi hosszú lesz. 

ezt a rögzítőt 6 hétig kell hordanom, tilos nélküle a jobb lábamat terhelni

Aztán visszatoltak a szobámba. Eléggé összefolyik, hogy ezután mi volt, kb. arra emlékszem, hogy elég hamar hozták a vacsorát, és hüledeztünk az addigra szintén megműtött szobatársammal, hogy altatás után pár órával itt patékkal meg kamamberekkel etetik a népet, hát kinek van ehhez gyomra? Az illata isteni volt amúgy, de elképzelni nem tudtam, hogy ne hányjam ki, ha megeszem. Úgyhogy nagyon óvatosan megettem egy szelet toastkenyeret minimális vajjal, az viszonylag jólesett. 

Este 10 körül, amikor jött az éjszakás nővér, megkérdeztem, hogy amúgy én lábra állhatok-e, mikor, stb., mert igencsak szerettem volna egyedül kimenni pisilni, nem pedig a kacsába, brrr. Megnézte a papírján, mondta, hogy igen, felállhatok - mankóval persze -, és ha elég erősnek érzem magam, elmehetünk egész a mosdóig (10 lépés az ágytól). Elég erősnek éreztem magam, addig, amíg már nem. Ahogy leültem a wc-re, elájultam. Nagyon. Még álmodtam is, barátnőkkel voltam, és arra eszméltem, hogy egy nővérke kiabál, hogy lélegezzek. Teljesen be volt görcsölve a kezem, lábam, fú... nagyon ijesztő volt még belülről is, kívülről nem néztem volna végig. Hárman vittek vissza az ágyamba, ott felpolcolták a lábamat, azonnal jobb(an) lett(em). A görcsök csak hosszú percek után múltak el. Hát ekkor persze azt gondoltuk, hogy az altatás miatt volt, és visszaemlékeztem, hogy a másik térdműtétemkor is volt hasonló, bár akkor csak rosszul lettem, az ájulást talán sikerült megelőzni. 

Éjszaka nagyon keveset aludtam, de a szobatársam is, valószínűleg az altatás miatt, úgyhogy másnap reggel nem voltam valami friss. Amikor jött a gyógytornász, újra megpróbáltam felállni, de két lépés után éreztem, hogy megint mindjárt elájulok, úgyhogy mondtam, hogy talán inkább visszafeküdnék. A hazamenetelem így szerdára halasztódott, a felállás pedig délutánra. Nagy irigykedve végignéztem, ahogy a szobatársam bezzeg simán feláll, mankózik, megy, semmi dráma, semmi ájulás... Amúgy neki is a jobb térdét műtötték, szintén meniszkusz, csak neki kiszedték a levált darabot. Mesélte, hogy nagyon korán, egy órával a műtét előtt levitték az "őrzőbe", és miközben ott váratták (minek?), az orra előtt tesztelt pozitívat az egyik ápoló... 
Délután, az immár üres szobában járókerettel próbálkoztunk (a többesszám a gyógytornászt jelenti), ezúttal sikerrel, pár lépést tudtam sétálni, pisiltem is egyedül, mint a nagyok. Dolgok, amiket alapnak veszünk, pedig baromira nem azok... Ájuldozás sehol. 

A nagy járókeretezgetés közben jött egy nővérke, és mondta, hogy átköltöztetnek egy másik szobába, és azzal vitte is a cuccaimat. Mentünk utána ágyastul a gyógytornásszal, egy tök cuki, ránézésre 80 körüli néni lett az új szobatársam, kicsit nagymamapótlék volt három napig. Eltelt a délután, nem nagyon emlékszem, mit csináltam - a The Fallt néztem egyébként végig a kórházban, elég jó! -, kicsit szerintem aludtam is, aztán vacsora környékén a szobatársam kapott egy telefonhívást, aminek csak a felét hallottam, de már abból is egyértelmű volt, hogy meghalt valakije. Ki is derült pár perccel később: a 97 éves anyukája... Kicsit sírtam is vele, nem lehetett nem, legszívesebben odamentem volna megölelni, de hát nem tudtam. Aztán végigtelefonálta a rokonságot, a felét luxemburgiul, a felét franciául, közben végig sírt, borzasztó volt ennek fültanúja lenni, és még ő kért bocsánatot utána... Aztán kicsit mesélt is az anyukájáról, olyan fura volt végig, mert annyira öregnek tűnt ő maga is, hogy teljesen szürreális volt, hogy még pár órával azelőtt élt az anyukája. 

Az éjszaka egész oké volt, a néni kicsit horkolt, de ki voltam fáradva a megpróbáltatásoktól, úgyhogy kevésbé zavart, mint vártam; aztán a szerdai nap is elszaródott, mert megint majdnem elájultam, másodpercek választottak el az eszméletvesztéstől... de szerencsére időben le tudtak fektetni (leültem azonnal, amikor éreztem, hogy valami nem stimmel). Nyilvánvalóvá vált, hogy aznap se jövök haza (ez itt a spoiler!), úgyhogy miután teljesen magamhoz tértem, ott sírtam, hogy haza akarok jönni Danihoz, ez volt az egészben a legrosszabb. Nem a sírás, hanem hogy hiányzott, és hogy basszus, megígértem neki, hogy kedden itthon leszek, és már szerda, és még mindig nem vagyok, és nem is tudom, mikor leszek. Olyan érzés volt, mintha cserbenhagytam volna, hazudtam volna neki, pedig NEM, és ezt én is tudom, de borzasztó volt (és azóta is, felidézni). Ráadásul ekkor elkezdték az ápolók pedzegetni, hogy hát ez nagyon epilepszia-gyanús, és ki kéne vizsgálni, ettől csak még jobban kétségbeestem, hogy mikor látom a kisfiamat??... De valaki más meg felvetette, hogy ez az egyik, brutál erős fájdalomcsillapító mellékhatása, úgyhogy olyanból nem kapok többet. Na de 12 óra, mire kiürül a szervezetből, és az utolsót a reggelivel vettem be (8 körül). 

Délután meglepően jól voltam, tudtam végre mankózni, a folyosóra is kimentem a gyógytornásszal, persze eddigre az egész emelet hallott rólam, úgyhogy mindenki ugrásra készen állt, ha esetleg össze akarnék esni. Nem akartam. Egészen addig, amikor mégis, már este 9 körül. Ez volt a legrosszabb ájulásom az összes közül; leültem időben megint, a szegény szobatárs nénit kértem meg, hogy hívja vissza a nővérkét, aki elővigyázatlanul nem átallott egy pillanatra kimenni a szobából, de mire visszaért, már nem voltam magamnál. Megint "álmodtam", és arra tértem magamhoz, hogy mondják, hogy nyissam ki a szemem, nézzek egy pontot, ne csukjam be a szemem, ne csukjam be, ne csukjam be. Iszonyú nehéz volt nem becsukni! Közben görcsben a karom, kezem, lábam, és még a gyomromban és a torkomban is éreztem, ez volt a legijesztőbb, hogy rohadtul megijedtem, hogy most meg fogok fulladni. Amikor már az ágyamon feküdtem, próbáltam mondani az ápolóknak, hogy a nyakamban is gombóc van, de még beszélni se tudtam, basszus, mármint artikulálni, pedig a számat nem éreztem görcsben. Ráadásul szerintem tök más szót mondtam, nem nyakat... de mindegy, úgyse lehetett érteni. Végtelennek tűnt az az idő, mire újra ki tudtam nyújtani a karomat, ujjaimat, és óriási erőfeszítéssel tudtam csak mozgatni őket egy darabig. A valóságban az egész epizód a rosszullét kezdetétől odáig, hogy jól voltam, nem tartott tovább negyedóránál, de belülről sokkal hosszabbnak tűnt. Vérnyomásom, vércukrom oké volt. 

A szerda éjszaka "kómában" telt ezek után, bár pár óránként felriadtam, de alapvetően a legnagyobb zaj se zavart meg. Tegnap jól voltam már, ez erősítette azt a feltételezést, hogy a Tramadol okozta az ájulásokat, de nem akarták annyiban hagyni (nagyon helyesen), és odarendelték a kórház neurológusát. Délelőtt voltam a folyosón mankóval, délután megtanultam a mankós lépcsőhasználatot, elbúcsúztattam a kedves szobatárs nénit irigykedve. Többször voltam talpon egyedül, mankóval, minden rendben volt. Ma is. Már a tököm tele volt a kórházzal, mondanom se kell, nagyon haza akartam jönni, de végül kora délutánig kellett várni arra, hogy megmondják, hogy nem jön a neurológus, csak csinálnak egy EEG-t, és majd én leszek szíves hétfőn odafáradni. Ezen a ponton már bárhova odafáradtam volna, csak hadd jöjjek haza Danihoz... végül ez is eljött, volt is nagy sírás részemről. :)

abból is látszik, hogy jól vagyok, hogy szelfizgetek önkioldóval

Hogy a térdemről és a továbbiakról is írjak pár szót: a kórházi gyógytornászok nagyon meg vannak elégedve a térdem mobilitásával, most hat hétig rögzítőt kell hordanom és mankózni (de így ráállhatok), és utána lehet elkezdeni fokozatosan terhelni rögzítés nélkül, járni tanulni ésatöbbi. Hosszú lesz. Jövő hét végén varratszedés. Végtelen ideig gyógytorna. Nagyjából fél év, mire teljesen a régi lesz(ek) és mindent csinálhatok. (A minden alatt a futást, ugrálást, guggolást értem. Ezeknél kevésbé megterhelőt már 4 hónappal a műtét után is lehet. :P)

Ja, amúgy a kaja isteni volt, mindenki nagyon kedves volt és minden nyelven is beszélt, az egyetlenegy panaszom arra irányul, hogy a nővérek a nap minden órájában (incl. hajnali 1, 2, stb.) nagyon hangosan beszélgettek és vihogtak a nővérszobában meg a folyosón. Ez este 10 után elég rosszul érintett.