kimenő

Tegnap este találkoztam két volt kollégámmal, akik közül az egyik azóta az egyetlen igazi itteni barátom lett. Olyan fura, hogy mióta nem dolgozunk már a cégnél, felvásárolta egy másik fordítóiroda, meg el is vesztettükék azt a bizonyos európai bizottsági projektet, amin együtt dolgoztunk, és mára alig 15-20 ember maradt a 2018-ban még 50 fős luxemburgi irodából... eladták az épületet is, már csak bérelnek két fél folyosót benne. A volt főnökünk azóta középiskolai angoltanár (ez itt az Isten lába kategória), Francesco még ott van a cégnél, de átvette őt az új tulaj (iszonyú megalázó, 4 interjús procedúrát követően), a team negyedik tagja pedig három hete Barcelonában dolgozik az Apple-nek, fordítóként. Én ugye az egyetemen blogolok. Tegnap sorra vettük, hogy a belsős fordítóink meg szinte mind valamelyik EU-s szervnél kötöttek ki, és a nemfordítóknak is jobban megy a sora, mint korábban, szóval valahol érdekes, hogy mégis mi a fenét csináltunk mi ennél a cégnél? Nekem azóta is hiányzik egy kicsit őszintén szólva, de általában az indokoltnál erősebben szoktam kötődni helyekhez/emberekhez, ahol egy kicsit is jól éreztem magam. És persze sok volt a hülyeség, az olyasmi, amivel nem értettem egyet, és itt is ventilláltam ezekről nem egyszer, de a kollégáim szuperek voltak, és mindenen tudtunk együtt nevetni. Az egyetemen tök más a légkör, itt is tudunk persze nevetni és sokakkal jól megtaláltam a hangot (= vevők a szarkazmusomra is), de mégse ugyanaz, persze miért is lenne ugyanaz. Itt máshogy rossz és máshogy jó. Nehéz nem hasonlítgatni, pedig minek? Kicsit mint amikor az ember akaratlanul is az exhez hasonlítja az új szerelmét. 

Na, hogyan szólt még egy poszt a volt munkahelyemről. #stockholmszindróma

Mindenesetre egy tök hangulatos helyen voltunk, és megbizonyosodhattam róla, hogy az új telefonom (amit azért kellett vennem, mert a régit sikerült összetörni, és drágább lett volna kicseréltetni a képernyőt, mint venni egy újat...) tényleg szuper fotókat csinál.