in memoriam

Tegnap este az Eurocantica (aka. a volt luxemburgi kórusom) koncertjén voltam, olyan megindító volt. Egyrészt jólesett a lelkemnek, hogy ennyi ismerős arcot látok - a kórusban, a zenekarban és a közönségben is -, tökre nem veszem alapnak még majd' 9 év után sem, hogy vannak Luxemburgban itteni ismerőseim; és mindenki kedvesen érdeklődött az életemről, meg megdicsérték a hajamat (volt, aki meg se ismert :D), és egyáltalán, az egész helyzet nagyon szívmelengető volt. Egyben nagyon szomorú is, mert a koncertet részben egy nemrég meghalt kórustag emlékére adták, és ott volt az özvegy is, hárommal mellettem ült, és szegény az egész koncertet végigsírdogálta (egy hónapja halt meg a férje). Ők egy nagyon cuki öreg házaspár voltak(?), 1978-ban a férj alapította a kórust, és egészen 2021-ig aktívan énekeltek mindketten, de a covid utáni újrainduláskor úgy döntöttek, hogy most már azért ez sok nekik, és onnantól csak a koncertekre jártak közönségként. Velem (is) mindketten mindig nagyon kedvesek és befogadóak voltak, a szárnyaik alá vettek, amikor új voltam a kórusban 2016-ban, és minden kórusos eseményen volt hozzám egy-egy kedves szavuk. Egyébként a bácsi nem volt olyan öreg, 74 éves, de elég rossz bőrben volt szegény, már nagyon nehezen mozgott egy ideje. Az özvegye még mindig friss, ugyanúgy néz ki, mint mikor legutóbb láttam (három éve talán?), csak hát nagyon szomorú szegény, mondta is, hogy nincs "olyan jól". A kórusból is sokan sírtak, főleg, amikor a ráadást énekelték (Cantique de Jean Racine), kifejezetten az elhunyt emlékére, mert ez volt az egyik kedvenc darabja. Tényleg nagyon szomorú, de egyben felemelő is volt, hogy mindenki így részt vett az emlékezésben. (Egyébként még azért is kicsit szomorú esemény volt, mert a jelenlegi karnagy, aki 9 éve dolgozik a kórussal, elmegy, hogy inkább zeneiskola-igazgató legyen egy másik városban. Ez volt az utolsó közös koncertjük.)
Nem is tudom elképzelni, milyen lehet ennyi év után elveszíteni valakit, aki ilyen szervesen az életünk része... A nagymamám abszolút nem adott ki semmit a gyászából a nagypapám halála után, "jól volt", tartotta magát - bár ne tette volna. A másik oldali nagypapámnak olyan régen meghalt a felesége, hogy már rég normálissá vált számára a hiánya, mire mi egyáltalán megszülettünk. Nem is beszélt róla soha (igaz, másról se nagyon). Sokszor gondolkozom azon, hogy ha meghal anyu vagy apu, mi lesz, hogyan fogjuk tudni a másikukat külföldről támogatni (főleg, hogy már az öcsém is egy éve Izraelben él), nem fog-e kelleni hosszabb-rövidebb időre hazaköltözni, ha igen, hogyan, ha nem, mi lesz, hogy lesz... Meg persze eleve szörnyű, hogy alig töltünk együtt időt, és nem fogjuk-e bánni utólag... Nehéz és nyomasztó gondolatok ezek, úgyhogy arra szoktam jutni, hogy majd akkor foglalkozom ezzel, amikor muszáj (csak ugye a "most", amikor időt tölthetnénk együtt, most van).