falling in love with Heidelberg (ápr. 25-28.)

Ma reggel [ezt még szerdán, tegnapelőtt kezdtem írni] az autóban a szerelem és szeretet biokémiájáról szóló (szerintem túlságosan is rövid) Friderikusz-podcastot hallgattam, amiben arról volt szó, hogy ezeknek az érzéseknek a kialakulásában természetesen a hormonok, azok közül is az oxitocin játssza a legfontosabb szerepet. Hát én a hétvégén akkora oxitocinlöketet kaptam Heidelbergben, hogy csak lestem :D 
Pedig nem túl jó kedvvel indultam el, ezeket az "énhétvégék" mindig bűntudattal meg honvággyal meg "fasztkeresekénitt" érzéssel kezdődnek, és most ez valahogy hatványozottan így volt, nem tudom, hogy amiatt-e, hogy én vittem előtte Danit reggel az oviba, és sírt, vagy mert most először mentem el valahova az új házból, vagy mert a ciklusom, vagy mert egyéb, éspedig; a lényeg, hogy Heidelbergben a szállásra érve és onnan elindulva az óváros felé teljesen erőt vett rajtam a kétségbeesés, de aztán felhívtam B.-t, és ő meg tudott nyugtatni. És közben elkezdtem "turistáskodni" is, és kicsit tudatosabban élvezni a helyzetet, hogy pár napig most azt csinálok, amit akarok, el tudtam kezdeni gyönyörködni a városban, ahova érkeztem, és ezt aztán hétfő reggelig abba se hagytam. Rengeteget sétáltam, kirándultam, jókat ettem (most kóstoltam életemben először rament, és nagyon ízlett), de tényleg főleg csak gyönyörködtem...

Odafele úton megálltam kicsit mozogni.

Aztán kezdődött a városnézés.

kilátás a Philosophenwegről

Este megnéztem a Scoopot a netflixen, majd másnap az volt az első hír, ami szembejött, hogy az egyik szereplő (valós karakter) meghalt... 

Másnap nagyon nagyot kirándultam, először a Königstuhlhoz, útba ejtve egy hatalmas mammutfenyőt és egy rododendron-ültetvényt, majd legyalogoltam a várhoz 1335 (!) lépcsőn (ezek egy részén felfele is mentem), megnéztem a várat, ami kicsit csalódás volt, mert magába az épületbe nem lehet bemenni (a patikamúzeum kivételével, ahol bár ki volt írva, hogy egyszerre csak x fő lehet bent, bent volt egy 100 fős amerikai csoport, úgyhogy élvezhetetlen volt). Aztán lementem a belvárosba a fogaskerekűvel (benne volt a várbelépőben), és pihentettem a lábaimat: elséáltam egy antikváriumba, amit a tripadvisoron ajánlottak (találtam pár "mecijét", de nem vettem semmit), meg egy bonbon/nyalókakészítő műhelybe, amit szintén. 

a Königstuhlnál ilyen rendes bögrében adnak kávét :)

remélem, a pasas nem bánja a világhírt

a fent említett ramen

és egy 70%-os belga étcsoki

errefelé laktam (Rohrbach, ha valaki ismeri a várost)

Vasárnap alig bírtam lábra állni, úgyhogy gondoltam, CSAK elsétálok a temetőbe, és ott csillelek. Hát még ez is végülis egy bő 5 km-re sikeredett. Annyira szép volt a temető!!! Mint egy arborétum. Mindenhol rengeteg élő virág, zöldellő természet. Több volt az élet, mint a halál.

Ez a temetőbe vezető út (Panoramastrasse):

És aztán megérkeztem a temetőbe.

[öt nappal később, 7-én szerdán folytatom a posztot...]

Szóval vasárnap kora délután találkoztam egy régi ismerősömmel, [újabb intermezzó, ma már május 11-e vasárnap van :D], akivel olyan különleges, hogy még mindig kapcsolatban vagyunk: Varsóban ismerkedtünk meg 2010-ben, ő is oda járt nyelvet tanulni a Polonicumba, ahova én, és valamiért egyszer szóba elegyedtünk (most bevillant, hogy egy óra előtt small talkoltunk kint az épület előtt), de erről eltekintve legfeljebb köszöntünk egymásnak, de semmi több. Aztán ő itt ragadt Európában (ja, mert amúgy amerikai), mert beleszeretett egy német fiúba, aki történetesen Heidelbergben élt. Lett két gyerekük, aztán kb. egy éve elváltak - de nem is ez a vonal az érdekes, hanem hogy mi online 2010 óta is csak nagyon szaggatottan tartottunk kapcsolatot, néha küldtünk egymásnak a másik insta-sztorijára valami reakciót, illetve amíg Erica írt blogot, addig én azt szorgalmasan olvastam (és kommenteltem), de sajnos már nem írja, pedig tök jó volt. Szóval volt egy ilyen felszínes online ismeretségünk 11 évvel ezelőttről, és akkor most, hogy mentem Heidelbergbe, rögtön eszembe jutott, hogy írok neki, hogy találkozzunk már személyesen is. Szombaton (?) belépek az Instagramra, Erica honnan csekkolt be pár órával korábban? Luxembourgból... Hát komolyan, ennek mennyi volt az esélye? :D De ráírtam, már csak a sors iróniájának megvitatása miatt is, és milyen szerencse, mert kiderült, hogy másnap délután már otthon lesz, és van is kedve találkozni. Úgyhogy így is lett, és olyan jó volt! Kb. két órát töltöttünk együtt (egy kávézó teraszán), és végig nagyon őszintén tudtunk beszélgetni, semmi small talk, csak úgy bele a közepébe. Úgy érzem, vele nagyon jó barátok tudnánk lenni (vagy azok is vagyunk?), ha közelebb lennénk egymáshoz. Mindenesetre megbeszéltük, hogy a következő találkozást próbálkozzunk még 2040. előtt megejteni. :P 

Ez után már semmire nem volt erőm, csak kiülni a Neckar-partra naplementét nézni. 

ez egy nagyon jó fagyi volt

Hétfő délelőttre nem maradt más, mint a hazaút, de útközben még megálltam itt a közelben egy "tanösvénynél" (Erlebnispfad - élményösvény), és hát tényleg egy élmény volt. Gyönyörűen zöldellő erdő, sehol egy (emberi) lélek, csicsergő madarak, napsütés... Ez egyébként 20 percre van tőlünk autóval, úgyhogy azóta már voltunk itt családilag is :)

Na és akkor most így két hét késéssel végre kiteszem ezt a posztot :D