2018. május 26., szombat

otthon?

Szóval hazamentem tizenegy napra, és a tavalyi havonta két napra hazalátogatás után a négy hónap kihagyás elég nagy sokként hatott, és ennek meg is lett az eredménye. A másfél hét alatt mindent (is) csináltam, de tényleg: hétköznap délelőttönként otthonról dolgoztam (ezzel megspórolva 3 szabadnapot!), voltam Énekel az Ország-táborban hétvégén, Messiás-koncerten a Müpában, vacsizni a Babkában, ebédelni (többek között) a Dobrumbában és a Kertemben, az Élet Menetén, tolmácsolásgyakorláson Fanninál, Gárdonyban, A Gézagyereken a Pinceszínházban anyuval, egy TASZ által szervezett kerekasztal-beszélgetésen a Lieblingben Fannival, a Jedermann kávézóban Noémivel, a Madal kávézóban Adribloggerrel, Nagymamánál kétszer is, fodrásznál (!) egyszer, a Gazdagréti templomban is egyszer, Csabival, és még a Julit is láttam, akit több mint két éve nem, és még Adélt és Pankát is a Sugar!-ban szombat este, és még egy Gondnokreggeli is belefért vasárnap.


Ettől persze az a benyomásom támadt a hét végére, hogy otthon minden jobb, mert mindent lehet csinálni, és én azonnal haza akarok költözni, de ezt a hullámot ismerem, azzal kell leküzdeni, hogy mondogatom magamnak, hogy ez nem reális kép, hogy ha otthon laknék, ennyi programra nem lenne se időm, se pénzem - de semmiképp nem ilyen intenzíven -, de még ha lenne is, nem tartana sokáig a nászutas fázis, amíg ezek kielégítenek, és utána nagyon durván arcon csapna a valóság, a bürokrácia, a közélet, a nehézségek, és hiányozna az itt megszokott kényelmes élet(színvonal). Baromi nehéz ezt a küzdelmet vívni, és egyébként az is a csábító a hazaköltözésben, hogy akkor nem lenne ez a dilemma.


Tegnap az egyik kollégámmal beszélgettem erről, ő most 25, és másfél éve van itt, és nem olyan rég látogatott haza (olasz), és mondta, hogy borzasztó nehezére esett visszajönni, de közben ő is tudja, hogy nem érdemes hazamennie, mert nincs hova. Tipikus aranykalitka, itt vagyunk egy gazdag országban, élünk egy minden szempontból kényelmes életet, amiből nincs kiút, mert akkor föladnánk mindent, amiért itt megdolgoztunk. Hol a hiba? Akkor ne költözzön el az ember soha, mert megtudja, máshol milyen jó is lehet(ne), és inkább kerüljük el a kísértést? Vagy ha elköltözik, akkor zárja el magát hermeneutikusan az otthontól, hogy szép lassan elmúljanak az érzelmi kötelékek?


Közben meg, ha próbálom kevésbé tragikusan nézni a dolgot, tök könnyű utazni, és Budapest nincs is messze, gyakorlatilag bármikor mehetek. Csak akkor megint csapdába csalom saját magamat, ha úgy teszek, mintha lenne otthoni életem is... Valószínűleg a legnagyobb baj (azon kívül, hogy nem tudom az érzelmeimet ignorálni), hogy türelmetlen vagyok, és két és fél év után azt várom magamtól, hogy ezt a dilemmát azonnal meg tudjam oldani. Pedig akárhogy döntünk akármikor, azt bármikor meg lehet valósítani, ezt Coelho is megmondhatja.


Egyébként ezeket elsősorban terápiás, másodsorban azzal a céllal írom, hogy ne sugalljam azt a blogommal, hogy a határátkelésben nincs nehézség, és minden habos-babos és rózsaszín. És igen, járok pszichológushoz is, pont emiatt, szóval dolgozom rajta, de amint látszik, egyelőre legfeljebb abban haladtam előre, hogy csak még önreflektívebb lettem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése