hardcore adulting

Az idei nyár legnagyobb változása - ami egyébként a gyakorlatban, a mindennapi életünkben egyelőre nem érezteti magát -, hogy eladtam a budafoki lakásomat. Nem ez volt a terv, legalábbis semmiképp nem most, és nagyon sajnálom is. Mármint eladni egyértelmű volt, hogy el kell, mert elegünk van itt a bérlésből, de ahhoz, hogy bármit vegyünk, nem ártana rengeteg töméntelen végtelen valamivel több pénz. Júliusban derült ki (még itt voltunk Luxiában), hogy a jelenlegi (vagyis most már volt) bérlők legkésőbb szeptemberben kiköltöznek; menet közben kiderült, hogy ez valójában augusztus, és akkor úgy voltam vele, hogy legalább annyit megteszek, hogy beszélek egy ingatlanirodával, hogy elvállalnák-e, hogy az én távollétemben eladják a lakást. Na ez oda eszkalálódott, hogy nemcsak, hogy elvállalták, de el is adták - HÁROM munkanap alatt, a meghirdetett irányáron felül! Szó szerint csak kapkodtam a fejem. Kedden még ott tartottam, hogy megkötöttük a megállapodást, és meg lettem nyugtatva, hogy simán lehet, hogy szeptember közepéig semmi se fog történni, mert addig mindenki az iskolakezdéssel van elfoglalva, két nappal később pedig már egymásra licitált két potenciális vevő - anélkül, hogy a lakást megnézhették volna (abból ugyanis épp költöztek ki a bérlők, és vállalhatatlan állapotok voltak, ezért meg volt beszélve egy bizonyos dátum, amikortól a lakás megtekinthető - a bizonyos dátumkor a lakás már el volt adva!), és szombaton újra Budapesten találtam magam, amint épp adásvételi szerződést írok alá súlyos tízmilliókról. Ennek egyébként ma két hete, most, hogy belegondolok, de még nem fogtam fel.

Őszintén szólva még mindig nem tudom elhinni, hogy ez így rendben lehet - valamiért az a megérzésem, hogy ami ennyire váratlanul rapid, az nem lehet tiszta. De közben az adásvételi szerződés abszolút egyértelmű, világos, és amennyire meg tudtam állapítani, engem hátrány itt már nem érhet. Nyilván felmerül, hogy az ingatlanos direkt alacsonyabb irányárat mondott, mint a lakás valós értéke, és ezért vette meg valaki ilyen hamar és ráadásul látatlanban (ez az aspektus nehezen fér a fejembe), de ez se igaz, mert a környékbeli, hasonló tulajdonságokkal rendelkező lakások áraihoz képest abszolút a középmezőnyben volt (ezt az ingatlan.com-on végzett előzetes keresgélésem alapján mondom). 

Arról nem beszélve, hogy az identitásom szerves része Budafok, a lakótelep, az egész környék. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy már nincs ott semmim, csak az emlékeim. Írtam erről pár hete (egyébként akkor mentem az ingatlanosnak megmutatni a lakást, hogy egyáltalán vállalják-e), hogy mennyit jelent nekem Budafok, és tényleg így van, egyetlen egy másik helyszínt se tudok megnevezni, ahova ugyanennyire kötődnék.

Az egész eladósdi iszonyú stresszes volt, részben pont amiatt, hogy ennyire gyorsan kellett mindig cselekedni. Teljesen pontosan fel tudom idézni azt az érzést, amikor megjelent az ingatlanos neve a telefonom kijelzőjén: összeugrott a gyomrom, és teljesen más lelkiállapotba kerültem, azonnal el akartam dobni mindent, amivel épp foglalkoztam, közben - ha rosszkor keresett - dühöngtem is, hogy miért most hív, de komolyan, még soha semmin nem stresszeltem ennyit/így. Valahogy az volt az érzésem, hogy folyamatosan hajszolva vagyok, ráadásul egy olyan helyzetben, amikor én többször is kiemeltem, hogy RÁÉR a lakás eladása (és ennek megfelelően kötöttük a megállapodást).

Még mindig nem múlt el teljesen az azzal kapcsolatos aggodalmam, hogy oké-e ez így, ugye nem kell már ügyintéznem, nem derül-e ki valami, sőt, legsötétebb pillanataimban azon aggódom, hogy jön egy ügyvédi felszólítás, hogy fizessem vissza a vételárat, mert [random indok]. Nyilván ez tök alaptalan, de ahogy fentebb írtam: nehezemre esik elhinni, hogy ami ennyire sürgetve volt, "rendben" lehet.

kilátás életem első 17 évéből