2018. április 24., kedd

ki tudja többször leírni egy posztban azt a szót, hogy magyar

Amikor megkérdezik (pl. egy hotelben), honnan jöttünk, B. általában rávágja, hogy Luxemburgból, én meg elgondolkozom, hogy erre most mit kell mondani? Magyarok vagyunk, de Luxemburgban élünk? Magyarországról jöttünk (közvetve ez igaz, csak ez egy baromi hosszú utazás akkor)? 
Amikor a brüsszeli magyar nagykövetségen a választáskor megkérdezték, honnan jöttünk, egymásra néztünk zavarodottan: na itt mit kell mondani? Van annak relevanciája, hogy Luxemburgból? A kérdező látta a zavarunkat, és rögtön hozzátette: melyik választókerület? Á, na, így már világos. 

Magyarnak lenni nekem legeslegelsősorban azt jelenti, hogy értem, amikor valaki azt írja kommentben, hogy "félig székely, vagy tán egészen az", és elmosolyodom, meg kicsit összeszorul a torkom, hogy egy vadidegen emberrel így közös hullámhosszon lehet lenni.

Azt is jelenti, hogy sokszor mesélek a kollégáimnak Magyarországról, nem csak a jelenről, hanem a múltról is, kicsit tanítom őket a közép-európai perspektívára (az orosz főnimet nem kell, vele elég csak összenéznem - magyarnak lenni ezt is jelenti). 

A tény, hogy magyar vagyok, egészen addig nem volt fontos számomra, amíg Magyarországon éltem. Most se tudom, hogy mennyire az. Véletlennek tartom, ahogy azt is, hogy kislány lettem és nem kisfiú. Most inkább csak hangsúlyosabb szerepet kapott a magyarságom, mert olyan helyen élek, ahol ez kuriózum (és mivel a munkahelyemen én vagyok az egyetlen magyar, ez sokszor szóba is kerül). Örülök a (sport)sikereknek, amikor vannak, de büszke nem vagyok, mert nem az én érdemem egyik se. A saját személyes sikereim közül semmit nem kötök a magyarságomhoz. De vannak olyan tulajdonságaim, amiket igen, például a nyíltság, (néha, de egyre ritkábban kéretlen) őszinteség, egyenes nemet mondás fölösleges udvariaskodási körök helyett, humorérzék/irónia (nem a léte, a jellege). De ezeket például csak azért fedeztem föl, mert a kollégáim másmilyenek, ezért kötöttem össze a magyarságommal. Lehet, hogy tévesen. :)

Magyarnak lenni sok bosszúsággal jár, mert még friss kivándorló vagyok, naponta többször követem a híreket és ennek megfelelően naponta szörnyülködöm. Ha nem költözünk haza, kíváncsi vagyok, fog-e ez változni pár (?) év múlva.

Magyarországot turistaként nagyon szeretem, szépnek találom a pirostetős vidéki házakat, a falvakat, a tájat, szeretem a Balatont, a Velencei-tavat, Budapestet. Persze sok olyan hely van, amihez érzelmileg is kötődöm, de úgy általában szépnek látom az országot (és ez régen is így volt), habár meg vagyok győződve róla, hogy a színek tompábbak, mint Luxemburgban, itt sokkal élénkebbnek látom a fák zöldjét, de mivel sosem volt lehetőségem egymás mellé tenni egy otthoni és egy itteni lombkoronát, simán lehet, hogy ezt csak hallucinálom (láticinálom). Ugyanakkor az előző bekezdésben írtak miatt - még új kivándorló vagyok - látom azt is, ami a szép táj és a felújított homlokzatok mögött van, így a Magyarországról bennem élő kép messze nem idilli.

A magyar konyha érdekes kérdés, most pl. eléggé hiányoznak a magyar ízek, a paprikás-fűszeres zsíros dolgok, de most elég régen voltam otthon, és nemsokára megyek, ez is erősíti a hiányérzetet (nem csak a kajával kapcsolatban).
Pont ma kiderült véletlenül, hogy a kajaszállító cégnél, amelyiktől az irodába majdnem mindennap ebédet szoktam rendelni, az egyik szállító (csaj) magyar. Két hete valaki ráírta a - tőlük származó - kajámra, hogy "Jó étvágyat!", az akkor nagyon meghatott, most kiderült, hogy ő volt az. Nagyon megörültem neki, pedig semmi közös nincs bennünk pont azon a két dolgon kívül, amit véletlennek tartok: hogy mindketten lányok vagyunk és mindketten magyarok. Utána még percekig vigyorogtam. :)

A Himnusztól libabőrös leszek, és titkos vágyam, hogy Kodályt énekeljünk az itteni kórussal. Asszem, az elválasztás még várat magára...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése