2017. június 8., csütörtök

árad a csí

Nem tudom, mi van, most valami nagyon pozitív hullámhegy (sic) van éppen, és most először igazán jól éreztem magam otthon. 
Bazi nehéz ez a kétlakiság nekem, az az igazság, és eddig - különböző intenzitással, ugyan, de mindig - ahányszor hazamentem, kicsit olyan volt, mintha szerepet játszanék, ezt nem tudom jobban megfogalmazni, de tudjátok, amikor az ember folyamatosan akaratlanul is kívülről látja magát és valahogy nem tud önmaga lenni, akárhogy is akar, nem tud nem gondolkodni a helyzeten, amiben éppen van, és nem tud csak simán ott lenni valahol anélkül, hogy bármit is gondolna róla külön. Nem tudom, ez mennyire érthető így, de szerintem aki érzett már így, az tudja, mire gondolok, aki meg nem, az örüljön neki... Kábé egy konszekutív tolmácsolási helyzethez tudnám hasonlítani, hogy nem arra gondolok, amit mondok, hanem arra, ahogy, és folyamatosan felülbírálom magam, hogy mit és hogyan mondjak, és nem "érzem át" a mondanivalómat, ahogy egyébként egy természetes beszélgetésben lenne, hanem állandóan kontrollálom. (Azért nem a szinkrontolmácsoláshoz hasonlítom, mert ott sose volt időm még ezt is észrevenni :D) Na de ez persze nem azt jelenti, hogy amiket mondtam, azokat nem gondoltam komolyan/őszintén, csak hogy valahogy más tudatállapotban voltam. (Pedig nem is ittam, most meg de! Lehet, hogy ez az összefüggés...? :P) Plusz eddig mindig szenvedtem azzal, és ez volt, hogy tényleg fájdalmas, sírásba torkolló szenvedés volt, szóval nem iróniával mondom, hogy mennyi időre menjek haza? Ha kevés nap (4-5), akkor senki nem fér bele (eléggé), és az nyilván már rég nem téma, hogy mindenkivel eleget találkozzak, mert ahhoz haza kéne költöznöm; ha sok nap (6+ - a 5-6 nem tudom, melyik kategóriába esik :D), akkor mindenkivel többször is tudok találkozni, viszont elégnek az se elég, és cserébe utána hetekig heverem ki a honvágyat meg a "biztos ne költözzünk-e haza most rögtön" dilemmát. Meg hogy mikor menjek/menjünk - a családi izé (nem nyomás, inkább hagyomány) azt diktálná, karácsonykor például mindenképp, B. viszont ez ellen mindig hevesen tiltakozik, mert Ő nem szereti a számára erőltetett családi ünneplést (pláne egy ateista-zsidó családban :D). De ha a karácsonytól mint kivételtől el is tekintünk, akkor is, ugye hétköznap mindenki dolgozik, és este+hétvégén érnek rá, szóval nehéz egyeztetni, plusz ugye ott van, hogy mi kettesben is szeretünk utazni, de ugyanazt a szabadságot nem tudjuk mindkét célra felhasználni, hát szóval nem könnyű, na, persze senki nem is mondta, hogy az lesz. 
Viszont most ez egyáltalán nem volt, se a "szerepjátszós" érzés, se az azon való vekengés, hogy elég-e ennyi nap - nettó három és fél volt, szóval elég rövid -, egyszerűen csak baromi jól éreztem magam, és most először az volt a benyomásom, hogy nem bántottam meg (akaratlanul se) senkit se azzal, hogy mennyit (nem) találkoztam vele. Nem tudom, ez minek köszönhető, lehet, hogy az előző heti olaszországi nyaralásnak, amiből teljesen kisimulva jöttem haza (azóta is hámlok :D), lehet, hogy annak, hogy egy nagyon kedves barátnőnk esküvőjére mentünk haza eleve (majd akarok írni róla, csak várom a képeket, de iszonyú jó volt), és ebben a szellemben telt a hosszú hétvége, vagy egyszerűen csak végre sikerült (valamennyire) dűlőre jutnom a Luxembourg vs. Budapest dilemmával, fogalmam sincs, de a lényeg, hogy nagyon remélem, hogy a jövőben is hasonlóan fogom érezni magam otthon! <3

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése