2017. október 5., csütörtök

zenék az életemből

Van egy-két olyan szám vagy előadó, hogy ha meghallom, egy pár pillanatra ugyanolyan hangulatba kerülök, mint ahogy akkor éreztem magam, amikor zsinórban hallgattam. Ma este random sorrendben hallgatom a zenéket, amik a gépemen vannak (van olyan mappa, hogy "zenék mp3 lejátszóról 2013 nyár"!), és két olyan szám is volt, hogy a szívemhez kaptam.

Az egyik ez:


A teljes Amélie-soundtracket, de főleg ezt a számot, tizenhét évesen hallgattam rengeteget, kívülről tudtam az egészet (tudom, instrumentális, de akkor is), amikor egy hosszúhajú, szemüveges, matfizes tizenkettedikes srácba voltam szerelmes (viszonzottan) pár hónapig. Ennek a sztorinak elég gyors vége lett, de volt pár nagyon szép hét, és közben végig Amélie-t hallgattam. 

A másik ez:


Cseh Tamást akkor fedeztem föl, amikor meghalt, és amikor én épp Párizsban voltam Erasmuson, és borzasztó honvágyam volt, és éjjel-nappal őt hallgattam. Amikor ezt meghallom, látom magamat Sèvres-ben hazafele sétálni a metrótól a már majdnem teljesen sötét utcán, virágillatban (mert május van), és teljes erőből néma csöndben artikulálni a szöveget, vagy reggel zötyögni a tele RER-en, kifele bámulni az Eiffel-toronyra annál a bizonyos megállónál, ahonnan pont látszik harminc másodpercre, közben a fülemben megy, hogy neve is van: Budapest, és azon gondolkozni, hogy lehet egyszerre honvágyam és szerethetek itt lenni*?...

Ugyanitt szeretném megjegyezni, hogy az emberi elme csodálatos, ugyanis még mindig tökéletesen emlékszem a Romeo&Juliet musical angol verziójának _összes_ dalszövegére, pedig utoljára legalább 5-6 éve hallgattam bármit is belőle. 


*A szentimentalizmus (egyik?) oka, hogy holnap megyünk Párizsba a hétvégére, és most valahogy úgy érzem, hogy nagyon jó, hogy megyünk, nagyon hiányzik és annyi minden kötődik nekem ahhoz a városhoz, hogy alig várom, hogy viszontlássam :) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése