2020. március 1., vasárnap

amúgy egy hónapja járt le a próbaidőm

Szeretem az egyetemet, és a mostani, leginkább nyugalomra vágyó énemnek tökéletesen megfelel. Van stressz, de nem olyan és nem annyi, mint az előző munkahelyemen, a kollégák a vártnál jobb fejek, főleg a közvetlen kolléganőm, vele irtó mázlim van, nagyon jól kijövünk a nulla közös tulajdonságunk ellenére, és a főnökeimre se lehet semmi panaszom. (Jó, persze, nyilván lehet, de mutassatok nekem egy embert, akinek semmilyen hibája nincs vagy nem megy legalább néha az agyatokra.) A feladataim változó, hogy mennyire érdekesek vagy jelentenek kihívást, de az biztos, hogy még mindig azt szeretem a legjobban, ha problémát oldhatok meg, és/vagy segíthetek valakinek (többnyire egy-egy hallgatónak). 
Fura módon abban viszont az összes pozitívum ellenére biztos vagyok, hogy ez az állás ebben a formában nem örökre szól: nem tudom elképzelni, hogy még több mint 30 évnyi munkaviszonyt egyetemi titkárnőként töltsek és ebből menjek nyugdíjba. Most nyilván egyáltalán nem foglalkoztat az, hogy jó, de akkor hova tovább, és még egy pár évig nem is fog, sőt, valószínűleg egy darabig egyáltalán nem is fog ez érdekelni, de azért ott motoszkál a háttérben a gondolat, hogy én ennél többre vagyok hivatott. De mondom, a mostani élethelyzetemre keresve se találhatnék tökéletesebb állást!

1 megjegyzés: