2021. január 1., péntek

2020 - the one with the baby

Valami hihetetlen megkönnyebbüléssel ébredtem ma, pedig nem érzem, hogy annyira borzalmasan rossz lett volna nekem 2020. Vagy lehet, hogy a 7+2 óra alvás tette? 🤔




Ez (vagyis már a tavalyi) év egyszerre volt nagyon egyhangú és nagyon intenzív. Az első fele a terhesség, a második fele a babázás jegyében telt, és az egészet belengte a hol erősödő, hol gyengülő vírusaggodalom. Kivéve a január-februárt, amikor még részben nem is lehetett hallani a koronáról, részben meg már lehetett, de Európa még nem volt érintett. A tavasz a (ha nem is jóleső, de azért semmiképp sem nagyon kellemetlen) borzongás és hitetlenkedés jegyében telt: határzár, kijárási tilalom, meg eleve, egy új és ismeretlen vírus, hát ilyenekről az (elkényeztetett, európai, megfelelő korba született stb.) ember - hálistennek! - csak regényekben vagy max. a törikönyvben olvas. Ilyenek egyszerűen nem történnek a 21. században. Mindennap olvastuk, hány új beteg van Luxemburgban, fix program volt a kormányzati koronaoldal csekkolása esténként fél 6 és 6 között, mert akkor frissítették mindig a számokat (ez is mi már, hogy ilyen pontosan emlékszem erre). Hasonlítgatások: és Magyarországon hány új beteg van? Sőt, egy ideig mindennap néztem az Operatív Törzs sajtótájékoztatóit (minek?). Ez már asszem akkor volt, amikor gyesen voltam, úgyhogy annyi mentségem van, hogy nem volt jobb dolgom. Meg azért akkor ez volt A Beszédtéma. Az újdonság varázsa, ugye. Aztán egyre kézzelfoghatóvá és frusztrálóbbá vált a dolog: elmaradtak utazások, B. nem jöhetett velem az ultrahangokra, a látogatók mégse jöhettek hozzánk, nem volt kórus, és ami a legrosszabb volt (még mindig az, bár talán kevésbé): az egésznek nem látszott a vége.


Nekem új időszámítás kezdődött először április végén, amikor gyesre mentem, ott volt kilenc hét, amíg semmi dolgom nem volt, az időjárás viszont gyönyörű volt, rengeteget kirándultunk, már elég hosszúak voltak a nappalok ahhoz, hogy amikor B. befejezte a home office-t, még órákra el lehessen menni bolyongani a virágillatba(n), szóval idilli volt, és valamennyire kárpótolt a füstbe ment terveinkért. Közben sok tevékenység áttevődött az online térbe, ami sokat segített a józan eszem megőrzésében (pl. online tolmácsolás, online társasozás, "barátnőzés"...).


Nyár elejére enyhült annyira a vírushelyzet, hogy a partnerek újra látogathatták a frissen szült kismamákat és frissen született babáikat a kórházban, ez nagyon nagy megkönnyebbülés volt. De például kóruspróbákról szó se lehetett továbbra sem, egyrészt a próbahelyszínünk nem nyitott ki, másrészt a kórus túlnyomó része 65+, harmadrészt az éneklés az egyik legveszélyesebb tevékenység, szóval legfeljebb szabadtéren lehetett volna valamit csinálni, de azt mire megszerveztük volna (kb. szeptember elején, ha jól emlékszem), megérkezett a sokkal keményebb második hullám. 

Aztán június végén megszületett Dani, és egyszerre megállt és elkezdett rohanni az idő. Az azóta eltelt bő félévet egy pillanatnak érzem, a fejemben szeptember környéke van, miközben a napok néha csigalassan vánszorognak. Minden nap egyforma és mégsincs két egyforma nap. 


A szülésről akkor részletesen írtam, és pozitívnak éreztem, azóta már, több hónap elteltével, kicsit másképp látom, és talán pár dolgot másképp csináltam volna. Nehezen indult be a szoptatás, ez a küzdelem és fizikai fájdalom egy rossz emlék, de egyébként fizikailag könnyebb volt az első, "gyermekágyas" időszak sokkal, mint vártam, pláne a császáros heg, ami egyáltalán sose fájt, csak néha húzódott, ha kicsit megerőltettem magam. Az első pár hétben rengeteget sírtam és borzasztóan rosszul viseltem, amikor bárki, bármilyen jó szándékkal tanácsot adott. Köszi, posztpartum hormonok. Depresszióm nem lett, amit részben a koronavírusnak köszönhetek, mert B. végig itthon volt velünk home office-ban, nem voltam magamra hagyva egy újszülöttel. Aludni is tudtam, de azért az első két-három hónap eléggé összemosódik. És ötletem sincs, hogy a világban eközben mi történt. 
Augusztusban végre apukám is eljutott Luxemburgba, először, mióta itt élek/ünk, átautóztak anyukámmal fél Európán, hogy lássák az unokájukat, sajnos az év (egyik?) legmelegebb hetét fogták ki, elviselhetetlen kánikula volt, és miután hazamentek, még hetekig nem esett. 


Ősszel könnyebbé vált az élet, egyrészt, mert Dani elkezdte átaludni az éjszakákat, másrészt, mert már jobban értettük egymást, harmadrészt, mert használható lett az időjárás (dolgok, amiket nem gondoltam volna, hogy pont Luxemburgban fogok leírni). Negyedrészt, kétszer is elutaztunk, ami szerintem nagyon jót tett a lelkünknek (és a Ded is jól viselte). Ötödrészt, vissza tudtam térni a szülés előtti online tevékenységeimhez meg az olvasáshoz, mert sokkal kipihentebb voltam és úgy éreztem, visszataláltam önmagamhoz, kezdett feloszlani a köd. Közben elkezdődött a második koronahullám, vagy legalábbis már közelített, de otthon azért rendes, "élő" oktatás volt, kinyitottak az iskolák, akkor azért elkezdtem aggódni, de a három, középiskolában dolgozó családtagom közül csodával határos módon egy se betegedett meg. Találkoztam élőben egy itteni barátommal és elmentünk vacsorázni. Másnap elkezdődött a négyhónapos alvásregresszió, amiről előtte nem hittem el, hogy létezik olyannyira bejött, hogy gyakorlatilag azóta is tart, de erről annyit írtam már, hogy most nem akarok. Mindenesetre a köd nem ereszkedett vissza az agyamra (bár persze erről megoszlanak a vélemények 😆), és visszavezettem azt a szokásomat, hogy lefekvés előtt olvasok, plusz tavaly valahogy előjött a régenmindenjobbvolt-énem (ki gondolta volna, hogy ilyen is van) és egyáltalán nem vettem e-könyvet, hanem csak papírt, de azt nagy mennyiségben, és azon belül főleg kortárs szépirodalmat magyarul; már nem tudom, hova akartam kilyukadni, talán oda, hogy az önmagamhoz való visszatalálásban szerepe volt-van a rendszeres olvasásnak. (És egyébként jobban is alszom így, hogy nem telefont nyomkodok a lefekvés környékén.) 
Igen. Szóval az ősz a tavaszinál jóval súlyosabb koronahullám és az ezzel kapcsolatos újabb zárások és korlátozások ellenére sokkal élhetőbbnek bizonyult, mint a nyár. Itt volt mindkét nagymama is (nem egyszerre), nagy sikerük volt. Novemberben 2020 szépített (globális értelemben) és nem hagyta, hogy Trump tovább romboljon (2022, figyelsz?), azért ez egy fellélegzés volt. 


Szintén novemberben megpróbáltam levizsgázni luxemburgi állampolgári ismeretekből, de megbuktam; egyrészt azt gondoltam, kihaénnem, másrészt azt meg nem gondoltam, hogy amit elolvasok, azt ne tudnám megjegyezni. Tévedtem. Duplán. Idén majd megpróbálom újra. 
Millió kilométert sétáltunk az ősszel (is) a babakocsival. Ez hozott némi fogyást is, rám fért, és még mindig bőven van hova. 


A december második fele kicsit túl intenzívre sikerült, két héten belül járt itt anyukám és aztán B. családja, mindhárman belefáradtunk, de főleg Dani. Azért az jó, hogy mindenki már legalább másodszor találkozott vele, féltem tőle, hogy ennél is ritkább lesz a nagyszülői kapcsolattartás. 

Az egyik legkedvesebb idei képpel zárom soraimat, maradok tisztelettel és kívánok mindenkinek minden szépet és jót 2021-re:


1 megjegyzés: