2020. november 11., szerda

azt hittem, az anyaságról írok, de menet közben kiderült, hogy ez a poszt is a koronavírusról szól igazából

Szóval, persze, erre iratkoztam föl, de hiányzik a szabadidőm, a rendszeres szellemi tevékenység és a spontaneitás. Meg az az igazi kipihentség! Mostanában a kedves kisfiú egyszer ébred éjszaka, 6-7 óra alvás után, egyelőre nem értem, mi történt, mert a regresszió bő két hét után elmúlt és átaludta újra az éjszakákat. Aztán most megint nem. Nehéz ez a kiszámíthatatlanság, hogy mondjuk betervezek egy esti programot (online, mert hogy máshogy), és akkor végig ott motoszkál bennem, hogy most aludnod kéne, mert három/négy óra múlva jelenésed van, pihenjél már, most aludj, amikor lehet, milyen fáradt leszel holnap, ALUDJ ALUDJ ALUDJ INKÁBB. Irtóra el voltam kényeztetve a 9-11 órás éjszakákkal és elképzelni nem tudom, mi romolhatott el menet közben. Ami az alvással kapcsolatban a legidegesítőbb viszont, az az, amiért most is ébren vagyok, pedig még 5 óra sincs: amikor egy hajnali etetés után egyszerűen nem és nem és nem tudok visszaaludni! Fekszem az ágyban csukott szemmel, kényelmes pózban, próbálok nagyon lassan be- és kilélegezni és nem arra gondolni, hogy már csak hány órát alhatok, mielőtt kelni kell (persze nyilván másra se tudok gondolni :D), hanem helyette például a Gilmore-lányok házát szoktam megpróbálni magam elé képzelni abból a perspektívából, mintha belépnék az ajtajukon és körülnéznék. De ma semmi se használt, úgyhogy két óra után föladtam és inkább fölkeltem. Nesze nekem spontaneitás. Jó, a dologhoz hozzátartozik, hogy kilenckor aludtam el, szóval öt órát aludtam, az szinte egy használható éjszaka... 
A spontaneitás/szabadidő kicsit egy kategória, és nem is csak a bébi miatt veszett el, hanem a nyomorult koronavírus miatt, hogy egyszerűen nincs az, hogy ráírok valamelyik itteni ismerősömre, hogy figyi, találkozzunk már holnap, üljünk be valahova. Nincs kórus se. Rettentően hiányzik valami fix társas tevékenység az életemből. Ugyanakkor azt is hiányolom, hogy néha kicsit teljesen egyedül lehessek (de ez még viszonylag könnyen megoldható). És nagyon utálom azt a helyzetet, hogy a korona miatt a bébikompatibilis helyekre se tudunk elutazni, arról nem beszélve, hogy hozzánk se tudnak jönni, az otthoni barátnőimet ötszáz éve nem láttam élőben, az online kapcsolattartás meg tele van frusztrációval az egész korona-bizonytalanság miatt. Azért tőlem, tőlünk is baromi sokat elvett a vírus, még ha egyébként az időzítés miatt véletlenül jól is jártunk családilag ezzel a végtelen home office-olással. Sötétebb pillanataimban rendkívül pesszimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy mikor lesz ennek vége, vagy legalább mikor lesz egy elviselhető status quo (élhető korlátozásokkal). 
A rendszeres szellemi tevékenységet próbálom egyébként beleilleszteni a napjaimba, de mostanában nehéz, elvesztettem a motivációmat a fordításra, tanulásra. Valószínűleg ez is (részben?) a korona miatt van, egyszerűen az leng be minden napot, hogy nincs mit várni, nincs semmi olyasmi, amit az "előző" életemben jutalomnak tekintettem, és ez teljesen elveszi a kedvemet. Minden egyes nap egyforma. 
Egyébként a kialvatlanságot is meggyőződésem, hogy sokkal jobban viselném, ha lenne mit várni, ha meglennének azok az erőforrásaim, amikből normál időkben töltekezem, még ha ritkábban is, mint a bébi előtti időkben.

Újraolvasva a posztot rájöttem, hogy nem az anyasággal van bajom, hanem a koronavírussal. Ettől kicsit jobb.

6 megjegyzés:

  1. Én azt érzem, hogy teljesen elvadultam. Az itthoni cuccaim már szinte a második bőrömmé váltak, már alig-alig van kedvem egyátalán emberekkel találkozni mert azt melós megtervezni/felöltözni/kimenni az utcára. Tuti a borzalmas novemberi időjárás is az oka, de nem sok kedvem van a jó meleg lakást elhagyni.
    Persze mikor aztán találkozok valakivel mindig kurva jó (kivéve, hogy pl megölelni nem tudjuk egymást és az olyan fura), de kezd a civilizált társasági viselkedés kikopni az életemből. Úgy látszik a társas kapcsolatokat is gyakorolni kell...

    VálaszTörlés
  2. En sem tudok konnyen visszaaludni sajnos, ez irtora nehez ilyen helyzetben. Ha elkezdesz kattogni rajta, akkor meg már azert se lesz konnyu. Irigylem a ferjem, lehunyja a szemét és 2perc mulva hallani a horkolast/szuszogást :D Viszont az 1x felkelés szerintem nagyon szerencsés helyzet igy is. Nullánál tobb persze és mar nem kipihent az ember, de azert ekkora babánál mègis azt gondolom, hogy ez is nagyon jo, mondhatni ennél csak rosszabb van :D
    De én is mindig tobbre vágytam, szoval ertelek. nekunk 3 volt az atlag nagyon sokaig (es igen mire visszaaludtam, mondhatni rá egy órára ismét kelt)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, itt is ugyanez. És ugye, hogy lehet valakit szívből utálni, ha csak átmenetileg is, mert jól tud aludni?
      Persze, tudom, hogy Dani szuper alvó az átlag négy és fél hónapos babákhoz képest, de nekem ez az "Afrikában éheznek" érv, amit nem igazán szeretek, mert az a meggyőződésem, hogy bárkinek bármilyen helyzetben lehet rossz, még ha az más perspektívájából irigylésre méltó is.

      Törlés
  3. Azthiszem most sokan érzünk hasonlóan, sajnálom, hogy nálad is a völgymenet van éppen soron, meg az alváshiány.
    Nekünk ma van a 3. házassági évfordulónk és bár nem terveztünk nagyobb kiruccanást, azért legalább egy romantikus éttermi vacsi jólesett volna. Persze pont mától kell bezárnia az éttermeknek. Jó, oké, lehet házhoz is rendelni. De na, azért az mégsem ugyanaz.
    Meg azért ha legalább úton lenne már a baba, akkor az étterem sem érdekelne - igaz hétvégéig még pont kiderülhet, ha esetleg úton van már...
    Szóval most nem a legjobb a hangulatom, de tudom, hogy lesz jobb is.

    Szorítok, hogy nálad is helyreálljon a lelki béke hamarosan! 💙

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A körülményekhez képest boldog évfordulót azért!

      Törlés
    2. Köszönjük szépen, aranyos vagy!
      Amúgy nagyon is boldog, csak ugye lehetne még boldogabb is... 😉
      Na de nem akarok elégedetlenkedni, szerintem csak ez a nyomott novemberi idő akaszt most ki teljesen.

      Törlés