halottaink
Én ebben valahogy nem vagyok jó, természetes módon beleszőni a nagymamámat egy beszélgetésbe, vagy társaságban temetőbe menni (és azt nem furának érezni). A gyász nekem ilyen értelemben magánügy. Van, hogy igényem van megosztani, hogy pl. a nagymamámmal álmodtam. De amikor csak simán hiányzik, vagy eszembe jut valamiről, az, úgy érzem, senki másra nem tartozik. Pedig jó lenne, ha természetesebb része lenne az életnek a halál, ha nem lenne tabu, ahogy azt is jó lenne tudni normálisan kezelni, ha egy meghalt rokonom nem hiányzik, mert nem kötődtem hozzá. Úgy érzem, túl sok elvárás kapcsolódik ehhez is - ironikus, nem?, hogy az élet elejébe is mindenki bele akar szólni, hogy hogy meg mikor, és a gyásszal kapcsolatban is van egy ilyen ki nem mondott nyomás, hogy a halottainkról hogyan illendő megemlékezni, miket szabad mondani és miket nem, lehet-e örülni valaki halálának. Utóbbival kapcsolatban elég egységes a társadalmi konszenzus (most az európai társadalomra gondolok), de én azért azt gondolom, hogy ha valakinek az élete szenvedés volt, annak megváltás a halál, és annak igenis miért ne lehetne örülni. Még ha hiányzik is, amellett is megfér, hogy az ember pozitívumként tekintsen a halál(á)ra. Most Matthew Perryre gondolok konkrétan, de ott van dr. Karsai Dániel esete is, ami amellett, hogy nagyon megrázó, borzasztó érdekes is jogi szempontból, és nagyon drukkolok neki, hogy sikerüljön méltó módon meghalnia - milyen szürreálisan hangzik, pedig szerintem nagyon sokan vagyunk ezzel így. De azért nagyon nem lennék a családja, barátai, munkatársai stb. helyében, akiknek most ebben támogatniuk kell...
Lassan csak elérünk már oda is, hogy ledöntögeti a társadalom ezeket a tabukat.
VálaszTörlésEmlékszem, hogy a nagymamám rengeteget mesélt az elvesztett rokonokról. Úgy általában az ő korosztályában gyakori téma volt a halál, tehát ezt a tabusítást az utánuk következő generáció kezdte és talán majd az utánunk jövő ledönti.
Én is drukkolok Dánielnek, és amellett, hogy elképesztően érdekes gondolatokról beszélnek, számomra megdöbbentő, hogy a vallási nézetek milyen befolyással vannak a jogalkotásra is.
Sajnos kicsiny magyar társadalmunk az összes olyan témában, amikben tabudöntögetésre van szükség, a sötét középkor irányába halad éppen.
TörlésÉn annyira szeretném ha lehetne ebben dönteni, hogy mikor és hogyan akarsz meghalni. És nem az öngyilkosságra gondolok egyátalán, hanem pont arra a vitára/harcra amit most Karsai Dániel folytat. Hogy lehetne például egy haldoklónak is az utolsó napjait (amik már tényleg semmi másról nem szólnak csak fájdalomról) megrövidíteni.
VálaszTörlésAz is tök érdekes felvetés, hogy miért nem lehet kimondani, hogy valaki nem hiányzik, mert egy szar ember volt életében is.
Azzal együtt, hogy Karsai küzdelmét támogatom, és egyetértek az eutanázia lehetőségével, azért olyan országban, ahol olyan az egészségügy, amilyen nálunk, olyan a palliatív és hospice ellátás, mint nálunk, olyan az idősgondozás, mint nálunk, meglehetősen ódzkodnék bevezetni. Szerintem ezek együttesen képzelhetőek csak el működőképes rendszerként, mivel ha a fájdalmat kordában lehet tartani, nem szorulsz a család életét teljesen felborító, ellehetetlenítő ápolásra, akkor az emberek döntő része nem akar meghalni.
Törlés"azért olyan országban, ahol olyan az egészségügy, amilyen nálunk, olyan a palliatív és hospice ellátás, mint nálunk, olyan az idősgondozás, mint nálunk, meglehetősen ódzkodnék bevezetni" Ezt úgy érted, hogy ha legalizálnák az eutanáziát, akkor "csak" azért folyamodnának ehhez nagy számban, hogy ne kelljen az eü-ben elsorvadniuk? Ezt nehezen tudom elképzelni, mert nyilván nagyon szigorúan lenne szabályozva (ld. abortusz). Ne érts félre, szerintem is alapvető, hogy az egész eü-t és azon belül ezeket az életvégi szolgáltatásokat rendbehozzák, de szerintem ennek az eutanáziához nincs köze.
TörlésAz abortusz valójában nincs túl szigorúan szabályozva, 12. hét előtt bárkinek elvégzik, azt mondod súlyos válsághelyzet és ennyi (más kérdés, hogy fölösleges bürokráciával szivatnak hozzá, de a magyar abortusz szabályozás amúgy igen liberális). És nem, nem pontosan értetted. Nem az eü-ben sorvadnak el, hanem azért érzik elviselhetetlennek az életüket, mert itthon nincs megfelelő palliatív és hospice ellátás. Kevesek számára elérhető csak. Nincs mód a fájdalom megfelelő kézbentartására, kijáró, ingyenes ápolókra (én néha döbbenek meg, hogy más országokban mi van, mi elérhető), pszichológiai, pszichiátriai segítségre, egy csomó mindenre ami ha elérhető, akkor a páciens val.szeg másképpen dönt. Persze még sosem voltam ilyen bizottság, de amennyit tudok a témáról az eutanázia feltétele a gyógyíthatatlanság, és a csillapíthatatlan fájdalom és szenvedés (kicsit leegyszerűsítve). Nyilván így sem lenne az "nagy" szám, vagyis hát nem tudom, a Holland számok elég magasnak tűnnek nekem., de jóval nagyobb szám lenne, mintha minden lehetséges segítség rendelkezésre állna. Nyilván nem kell ezzel egyetérteni, ez az én személyes véleményem. Ahogy személyes véleményem az is, hogy aggályosnak érzem az eutanáziát nem fizikai betegségek és demencia esetén is. De ez egy nagyon-nagyon hosszú beszélgetés lenne, nem kommentelős dolog. :)
TörlésTényleg nagyon érdekes a téma. Szoktam mesélni, hogy Anya mesélte nekem, hogy anno, gyerekkorában még otthon születtek a gyerekek és otthon is haltak meg az öregek - így ő nem érzi a halált olyan megfoghatatlan, emészthetetlen dolognak, mint amilyen lett mára, egy nagy tabu. Én azóta próbálom kicsit közelebb hozni magamhoz, magunkhoz a dolgot, hogy valamennyire természetes legyen az, hogy egyszer mindannyian meghalunk. Én sokszor felhozom Barni apját is, beszélünk róla, és szerintem Barninak ez rengeteget segít, sírni is szokott, ami szerintem nagyon nagy gyógyír a gyászban, később is. Pedig az ő családjában az a hallgatólagos megegyezés, hogy semmi olyasmiről nem beszélünk, ami kicsit is kényelmetlen (ez sajnos kb minden témára igaz, problémákra, boldogtalanságra stb).
VálaszTörlésAmúgy ez is, hogy halottakról jót vagy semmit - BUT WHY?
"az ő családjában az a hallgatólagos megegyezés, hogy semmi olyasmiről nem beszélünk, ami kicsit is kényelmetlen" ez az apai nagymamám életfilozófiája volt, sajnos nem múlt el nyomtalanul :((
Törlés