(s)light ptsd

Valahogy elém került egy 2021. novemberi messenger-üzenetváltás B.-vel, és fú, felidéztem a borzasztó előző főnökömet, akire még most is dühös vagyok, amiért annyi stresszt, gyomorgörcsöt és keserűséget okozott - úgyhogy ma róla fogok írni (álnéven).

Kb. egyszerre kezdtünk az egyetemen Bernadette-tel 2019-ben (én augusztusban, ő szeptemberben), és ő volt a dékán asszisztense, én meg a dékánhelyettesé, úgyhogy egy irodában is voltunk, egymás back-upjai is voltunk, nagyon jó volt köztünk a (munka)kapcsolat, egyforma volt a temperamentumunk, a humorunk, stb. Bernadette egyébként belga, szóval teljesen máshonnan jövünk minden értelemben, viszont ugyanannyira lenéztük a pletykafészek, lusta, ellenszenves titkárnőket, és ugyanannyira lendületesen próbáltunk változtatni azokon a dolgokon, amiken lehetett. Tényleg öröm volt a közös munka, jókat röhögtünk, tettük a többiekre a megjegyzéseket, de közben hatékonyan dolgoztunk, szóval na. Jó volt. Annak ellenére, hogy egyébként a hierarchiában fölöttem volt - de ez egyáltalán nem volt érezhető. 

És ez gyökeresen megváltozott, amikor visszamentem gyesről (egy év kihagyás után, amit megelőzően kb. 9 hónapig dolgoztunk együtt). Akkor megváltozott egy kicsit a feladatköröm is, már nem dolgoztam a dékánhelyettes asszisztenseként (helyette a jogi doktori iskola admin csapatába kerültem), és hogy emiatt-e vagy véletlenül vagy amúgy is, de kikerültem Bernadette irodájából is. Rövidített munkaidőben dolgoztam a visszatérésemet követő első fél évben (áprilistól kb. októberig), mert járt nekem napi 2*45 perc szoptatási szünet, úgyhogy később kezdtem és előbb jöttem el. Ez alatt az idő alatt még nem is volt gond, mindenki "békén hagyott", meg ez 2021. volt, még dúlt a covid, akkor kezdtünk csak visszatérni a jelenléti oktatáshoz. És ahogy én visszatértem a teljes munkaidőhöz és az egyetem is visszatért a normális kerékvágásba, Bernadette úgy kezdett el fokozatosan rám szállni. Először azzal jött, ráadásul pont a bölcsis beszoktatás hetében, amikor merő egy stressz voltam, hogy hát a motivációm már láthatóan nem a régi, és hogy hogy tudna ezen segíteni?, meg hogy szóljak ám, ha megváltoztak a prioritásaim, és akkor keresnek nekem valami mást (?!). És még valami olyan megjegyzést is tett, SAJNOS már nem emlékszem pontosan, hogy hát ő négyhónaposan adta ám bölcsibe a lányát, és onnantól csak a munkára koncentrált (szegény lánya!). Hát nyilván kb. köpni-nyelni nem tudtam.

Kicsivel később két párhuzamos konfliktus is zajlott köztünk, az egyik, hogy a szoptatás megszűnésével én kértem, hogy hadd dolgozzak korábban, 7:15-től 16:15-ig (kivéve persze eseti tovább-bentmaradások, amelyeket továbbra is készséggel és rugalmasan vállalok), amit nem volt hajlandó engedélyezni, és kikötötte, hogy hétfő-szerda-pénteken, amikor bent vagyok, fél 6-ig ott kell lennem (minek); a másik, hogy ez volt az az időszak is, amikor a térdem elbaszódott, és akkor amiatt kértem, hogy hadd legyek többet home office-ban átmenetileg, ehhez meg orvosi igazolást kért, de az nem felelt meg neki, hogy a doki olyan papírt adott, amire saját kezűleg ráírta, hogy erősen ajánlott a 100% home office, mivel a térdem mindenfajta terhelése árt, viszont az a kitétel nem szerepelt rajta, hogy ne tudnék dolgozni - akkor vagy írassam ki magam betegszabira, vagy dolgozzak rendesen (értsd: járjak be heti kétszer, mert akkor épp annyi volt a kötelező). Ahelyett, hogy örült volna, hogy vagyok annyira lojális az egyetemhez, hogy nem íratom ki magam eleve, hanem otthonról szeretnék dolgozni... Azóta se értem, komolyan. Mindenesetre a mentális egészségem érdekében erre már kiírattam magam, hát mi más választásom volt? De olyan keserű szájízem volt addigra már ettől az egésztől, fú. És főleg annak kontextusában, hogy a gyes előtt milyen jó kapcsolatunk volt!

Nem tudom, mennyire tudom ezt így átadni, de iszonyatosan megkeserítette ez a konfliktus a napjaimat. Tényleg ezzel feküdtem és ezzel keltem, miközben amúgy aki csak hallott erről (kollégák, barátok, család), mindenki nekem adott igazat.

Na, long story short(er), egy ponton már olyan gyomorgörccsel írtam minden neki szóló emailt, hogy mondom ez nem normális, ez így nem mehet tovább, úgyhogy segítséget kértem az egyetemi szakszervezettől. Egy nagyon kedves csajjal beszéltem, igyekeztem azért tárgyilagosan összefoglalni a dolgot, de hát nyilván a saját fejemből nehéz volt kiszállnom... Ő is igazat adott nekem kb. mindenben - legnagyobb csodálkozásomra (és megkönnyebbülésemre)! Persze Bernadette-nek ezt nem adhattam elő ütőkártyaként, hogy muhaha, a szakszervezet szerint is te vagy a hülye, de azért ez adott egy kis támogatást. Közben hosszan betegszabin voltam a december közepi térdműtétem után, egész januárban.
A betegszabim lejártával, 2022. februárban leültünk hárman Bernadette-tel és egy hr-essel megbeszélni, hogy most ez így mi, és ez olyan jól sikerült, hogy Bernadette és én is sírtunk. Egyébként baromi megalázó volt az egész, mert Bernadette egy mappából olvasta fel, hogy a visszatérésem óta (ami akkor szűk egy év volt) milyen hibákat követtem el, és úgy éreztem magam, mint valami bíróságon, csak ügyvéd nélkül. Végül kibújt a szög (egy része) a zsákból, ő valamiért úgy érezte, hogy én valamit elhallgatok előle, nem hozzá megyek a problémáimmal (hát mondjuk mivel ő maga volt a problémám, ez nehéz is lett volna), és ezért elkezdett utánam szaglászni a doktori iskola csapatában, meg a tanszékvezetőnél, akinek még dolgoztam, és összegyűjtögette, hogy mi mindent rontottam el a megelőző 10 hónapban. Hát erre ki ne sírta volna el magát...? Ő meg odajött megvigasztalni, bazdmeg, ami persze akkor jólesett, de visszatekintve már úgy érzem, komolyan?, ez miféle nárcizmus már?

Végül ez után még majdnem egy évet voltam az egyetemen, és az alatt sikerült egy status quót fenntartani, de bennem ott maradt a tüske, és sajnos nem tudok már rá másképp tekinteni, mint mérgező és mikromenedzselő és gonosz (ex-)főnökre. (Egyébként az a vicces, hogy akikkel valaha beszéltem Bernadette-ről, MINDENKINEK negatív véleménye volt róla, még mielőtt én bármit ebből megosztottam volna, ha egyáltalán, és a Nagy Konfliktusunk előtt még én védtem, hogy á, nem olyan despota, szerintem tök jó fej, stb.)