blogvember 25

Jó sűrű napom volt. Reggel, pont két perccel azelőtt, hogy megszólalt volna az ébresztő (6:00-kor), Dani kiabált, hogy azonnal jöjjek, mert rosszat álmodott - és aztán tök nehezen engedett el, pedig nagyon készülődnöm kellett, hogy ne késsek el a fogorvostól. Elkéstem. De szerencsére tudtam neki szólni, úgyhogy mikor odaértem (6 perccel az időpontom után!), valaki mással foglalkozott, de öt perc múlva már jött is, és kétszer is elmondta, hogy milyen jó, hogy szóltam, hogy kések, mert így valaki mást el tudott intézni (nem úgy!) előttem. (Nagyon durva ez a pasas, mindig iszonyú gyors, a sima fogkőleszedés kb. 7 és fél perc szokott lenni :D) Vissza kell sajnos mennem többször is, de az biztat, hogy mindig nagyon gyorsan túl leszek a dolgon.

Aztán tízóraiztam a kedvenc luxembourgi kávézómban, és a telefonomat kenegettem, ahelyett, hogy olvastam volna a Padmalyt, amit direkt ezért vittem magammal... De hát who was I kidding?! Volt egy szabad órám, mert utána a konzulátusra kellett mennem új személyit csináltatni, úgyhogy délelőttre igazolás nélküli betegszabit kértem. A konzulátuson negyedik próbálkozásra sikerült olyan képet csinálni rólam, amit elfogadott a rendszer - viszont az nekem is tetszett, ami teljesen ismeretlen érzés. :D 

Aztán kezdődött a hivatalos munkanap, bár még tartott a délelőtt, de olyan szar idő volt, hogy egyszerűen nem tudtam hova menni, mint az irodába. :D Az egyik kedvenc kolléganőmmel ebédeltem (aztán csatlakozott még egy, szintén "egyik kedvenc" kolléganő), délután pedig végig elég sok munka volt. Először egy nagyon uncsi szöveget fordítottam (ilyeneket a gépi fordítás segítségével szoktam, hogy bemásolom, amit kiad, és csak azt írom át, ami hibás vagy nem tetszik - szemben az érdekes, szimpatikus szövegekkel, ahol a gépi fordítást eleve csak akkor nézem meg, ha magam már végképp tanácstalan vagyok, de alapvetően saját magam írom a fordítást), aztán egy szabadúszótól visszajött fordítást értékeltem (ez nem tartozik a kedvenc feladataim közé, sőt).

5 körül elindultam - és elmentem korizni! Még a múlt héten találtam ki, hogy tulajdonképpen én járhatnék korizni, mert tökre szeretek. És most el is mentem, de úgy tűnik, egyrészt egyedül nekem ez nem jön be, másrészt vagy én magam vagyok már túl öreg ehhez (vagy jöttem ki túlságosan is a gyakorlatból), vagy anyukám múlt heti esése sokkal jobban megijesztett, mint gondoltam, mert most egyszerűen alig mertem menni, folyamatosan rettegtem. Kétszer 10 percet korizhattam? A többi időben a pálya szélén ültem és a profikban gyönyörködtem (tényleg voltak ott éppen gyakorló jégtáncosok). Amúgy voltak a jégen olyanok is, akikre rossz volt ránézni, pl. egy full bizonytalanul dülöngő, kopasz, szemüveges hapsi. Csomó gyerek is, akiket nem zavart, hogy esnek-kelnek, olyan jó nekik!

Úgyhogy aztán hazajöttem, és átvettem a fektetést B.-től, aki egész addig (f8) tartotta a frontot :)